Kölcsey Ferenc: Himnusz. A magyar nép zivataros századaiból (verselemzés)

Bűneinkért büntetésül kaptuk Istentől az üldöztetést, a hazátlan bujdosók sorsát, mondja a költő a 6. versszakban:

  Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,

A reformkor tisztelte a levert szabadságküzdelmek, főleg II. Rákóczi Ferenc emlékét, és a Himnusz is megidézi – Rákóczi tiltott nevének említése nélkül – a szabadságharc bukása utáni üldöztetéseket, a bujdosó szabadságharcosok szenvedéseit (a szabadságharc leverése után ugyanis Habsburg-megtorlás következett).

Az üldözöttek a természetbe, barlangokba menekültek, de ott is utolérték őket, az üldözöttnek karddal nyúltak utána. A barlang befelé húzódást is kifejez, a menekülők rejtőzködtek, elkeseredtek, magukba fordultak.

Egy érzékletes paradoxonnal is él a költő (nem lelé honját a hazában). A paradoxon az ellentét egy speciális esete, amikor egymást látszólag kizáró szavak, gondolatok, főnevek kerülnek kapcsolatba egymással (váratlansága miatt ennek igen erős stílushatása van). Nem lelte honját a hazában, ezt ma úgy mondanánk: nem lel otthonra, nem találja a helyét a saját országában.

A legnagyobb tragédia nem is az, hogy a nemzet annyit szenvedett, hanem hogy e sok megpróbáltatás árán sem szerezte vissza a hazáját, ahol otthonra találna.

Majd a strófát két nagyon erőteljes, romantikusan túlzó képpel zárja (vérözön, lángtenger):

Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

A költő sokféle helyzetmeghatározással (szerte, bércre, völgybe, mellette, lábainál, felette) fejezi ki a hon kilátástalan keresését, az egyéni élet széttépettségét, és azt, hogy az üldözött embert minden irányból veszély fenyegeti.

Ellentétes irányokat fejez ki például a „bércre hág” – „völgybe száll”, valamint a „vérözön lábainál” – „lángtenger fölette” („fölette” = felette; fönt és lent ellentéte). A költő térben, horizontálisan és vertikálisan is egy-egy szóval jelzi az irányokat.

Mit akar kifejezni Kölcsey azzal, hogy „bú s kétség” kísérte a bujdosót? A bú vagy bánat egyértelmű, de a kétség szó itt a versben vajon mit jelent? Ma bizonytalanságot, kételkedést értünk rajta, de amikor a vers született, a „kétség” szó a „kétségbeesés” szinonimája volt. Tehát a versbéli „kétség” reménytelenséget, kiúttalanságot jelent. A hegyet-völgyet bejáró bujdosók reménytelen helyzetét akarta érzékeltetni a költő. Búskomorak és reményvesztettek voltak.

Nagy szerkesztői tudatosság jellemzi Kölcseyt: fordulatai és rímei a szerkezetileg fontos pontokon gyakran ismétlődnek. Az egyes versszakok motívumai visszájukra fordítva, hangulatilag negatív értelemben visszatérnek a későbbi versszakokban. Nézzünk néhány példát:

1. versszak: „Nyújts feléje védő kart” – 6. versszak: „Kard nyúl barlangjában”
2. versszak: „szép hazát” – 5. versszak: „szép hazám”
3. versszak: „hős magzatjai” – 5. versszak: „S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
4. versszak: „vad török” – 5. versszak: „vad nép”
5. versszak: „bús had” – 5. versszak: „vert hadunk”

Tehát az 5. versszakban tükröződik vissza deformáltan négy korábbi fogalom (nép, had, haza, magzat), és az 5. versszakban van a leghosszabb mondatszerkezet is. Ezért aztán a vers gondolati-érzelmi árama az 5-6. versszakban válik a legsűrűbbé.

A „vérözön” és a „lángtenger” képe a nemzet önvédő harcait idézi fel – elvben, a vers fikciója szerint a török időkből. Ám mivel a 6. versszak ötödik sorában („Bércre hág és völgybe száll”) a múlt idő hirtelen jelen időre vált (figyeljünk az igeidőkre: „bújt” – múlt idő, „nézett” – múlt idő, „lelé” – múlt idő, „hág” – jelen idő, „száll” – jelen idő), ebből érezni lehet, hogy a költő a saját koráról is beszél. Ez itt már nemcsak a múlt bemutatása, hanem benne van a magyar nép minden függetlenségi küzdelme: Bocskai, Bethlen és Rákóczi harcainak tragikus tanulsága.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!