Az angol reneszánsz színjátszás előzményei
Az angol reneszánsz színpadi technika a középkori színjátszásból fejlődött ki. A középkorban ismeretlenek voltak az antik görög tragédia műfaji szabályai, így a középkori dráma úgy fejlődött ki, mintha Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész soha nem léteztek volna.
A középkori drámai műfajok főleg vallási témákat dolgoztak fel, és igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek a paradicsomtól a pokolig, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig.
Az izgalomra és szórakozásra éhes, ugyanakkor ájtatos közönségnek naturalisztikus alapossággal mutatták meg a legborzalmasabb kínzásokat is, akárcsak a csodákat, az angyalokat és az ördögöket, a szenteket és a bohócokat.
Az ünneplő tömeg szörnyülködésre és nagy nevetésekre egyaránt sóvárgott, így a darab hangulatilag nem volt egységes.
A középkori dráma cselekménye laza epizódok láncolatából állt. Ismeretlen volt a drámai sűrítés fogalma, így a darabok olykor iszonyú hosszúak voltak (néha 40-50 ezer verssor terjedelműek), és nem voltak bennük kiélezett konfliktusok sem.
Jellemző volt rá az örökös helyszínváltoztatás, és az is, hogy a különböző helyszíneken egyidejűleg mutattak be eseményeket.
A középkori drámai műfajok
A 11. századtól egyre jelentősebbek lettek az ún. liturgikus drámák, amelyek párbeszédes jelenetekből álltak, és a templomokban mutatták be őket: karácsonykor Krisztus születését, húsvétkor kínhalálát és feltámadását adták elő.
A liturgia eredetileg egy egyházi szertartás, ám a színjátékok idővel beépültek a templomi szertartásba (pl. betlehemes játék).
Később aztán cél lett az, hogy a dráma a tanításon kívül gyönyörködtessen is, és lassanként az évszázadok alatt egyre több világias, komikus, sőt, trágár mozzanat szűrődött be a színdarabokba, így nem maradhattak a templom falai között. Kikerültek a templom előtti térre, a piacra.
Voltak olyan egyházi ünnepek, amelyeken az adott város egyetlen óriási színházzá alakult át, a lelkes kézművesek pedig alkalmi színészek lettek. Később a céhek intézményesítették az előadásokat, pénzt és fáradságot nem kímélve növelték a látványosságok vonzerejét.
Voltak több száz szereplős ún. misztériumdrámák is, amelyek bibliai történeteket dolgoztak fel, pl. Jézus életét mutatták be (a „misztérium” szó nagy lelki titkokat jelentett). Minél részletesebben igyekeztek bemutatni az egész bibliai történetet a teremtéstől a végítéletig, és ehhez több száz szereplőt foglalkoztattak.
Ezeket a vallási tárgyú misztériumdrámákat szimultán színpadon adták elő, és nagyon hosszúak voltak, némelyik akár negyven napig is tartott folytatólagosan, és az emberi szereplők mellett természetfölötti alakok is megjelentek benne.
A misztériumdrámák cselekménye szerteágazó volt, és minden konfliktust Isten és a Sátán, a Jó és a Gonosz összecsapására vezetett vissza. Szereplői nem voltak egyedi személyiségek, hanem inkább allegorikus alakok.
Tragikus hatás, katarzis nem volt a művekben, mivel a jó és a rossz harcát eleve eldőltnek mutatta be (üdvtörténet).
Az üdvözülés ígérete lehetetlenné tette a két világszint (föld és a túlvilág) közti összeütközést, így nem volt igazi konfliktus a drámában. (A konfliktus megjelenését a reneszánsz világiasabb szemlélete hozta magával, melyben felértékelődött az egyéniség szerepe, így a színpadon is egymás ellen feszülő, hús-vér jellemek harcát mutatták be.)
Esztétikai hatás terén Istent a fenséges, az ördögöt a komikus esztétikai minőség jellemezte.
A misztériumdrámának két fajtája van: a moralitásjáték és a mirákulumjáték.
Az ún. mirákulumjáték a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, vértanúságát vitte színre (a „mirákulum” szó jelentése csoda).
A moralitásjáték pedig megszemélyesített jellemvonások összecsapását mutatta be (a „morál” szó jelentése erkölcs), például az erények és a bűnök viaskodtak az emberi lélekért. Szembeállítottak két tulajdonságot (pl. torkosság és önmegtartóztatás), és az volt a darab célja, hogy meggyőzze a közönséget, hogy a jót válassza.
A moralitások tehát erkölcsi tulajdonságokat mutatnak be, és mindet külön színész játssza, vagyis a szereplők jelleme megszemélyesítődik (Jó, Gonosz, Irigy, Fukar, Kapzsi stb.), és a különböző erkölcsi tulajdonságok összecsapnak.
Az angol reneszánsz színház a misztériumjátékokból alakult ki, úgy, hogy a bibliai történetek elvilágiasodtak.
A középkori színpadtechnika
Az örökös helyszínváltoztatás miatt a középkori keresztény színjátszás többféle színpadtípust is kialakított.
A szimultán színpad 40-50 méter hosszú, 6-8 méter széles emelvény volt, amely egyszerre három szinten ábrázolta a világot (a „szimultán” szó jelentése egyidejűség). Több helyszínt tudtak mutatni egymás mellett, és egyszerre folyt a játék a különböző színpadokon.
Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző helyszíneket (pokol, pokol tornáca, földi helyszínek, mennyország). A paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal jelenítették meg.
Az alsószínpad volt a pokol, a középső a földi világ, a felső színpad pedig a paradicsom (a legtöbb jelenet a földön játszódott). A háttér egy székesegyház volt a színpad mögött.
A processziós színpad vagy körmeneti színpad (a „processzió” szó jelentése körmenet) esetében egy utca hosszán keresztül álltak az egyes jelenetek színpadai, és a közönség egyiktől a másikig vándorolt, úgy nézte a jeleneteket, amelyek élőképek voltak (a színészeknek nem szabadott mozogni). A közönség elsétált az egyes színpadok előtt és végignézte az élőképeket, amelyekből összeállt egy történet.
A kocsiszínpad volt a legritkább, főleg Angliában és Spanyolországban divatozott. A közönség egy helyben állt, és elvontatták a szeme előtt a különféle helyszíneket megjelenítő színpadokat hatalmas kocsira szerelve (minden kocsi egy új helyszín volt, de 15-20 kocsinál többet nem használtak). Ez lehetett a mai forgószínpadok őse.
Ennek a jelenetező technikának a hatását őrzi az angol reneszánsz dráma.
A jegyzetnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
