Az antikvitás epigrammaköltészete
Az első epigrammák a Kr. e. 7. században keletkeztek.
Csaknem minden ókori költőtől maradt ránk epigramma, de a legjelesebb epigrammaköltőnek Szimónidész (Kr. e. 560-470) számított, aki állítólag a thermopülai hősök sírfeliratát is írta, amely egy hősi epigramma.
Ez a híres sírfelirat, A Thermopülai-i hősökre, azoknak a spártai harcosoknak állít emléket, akik a görög-perzsa háború thermopülai csatájában életüket adták a hazájukért:
Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
(Ponori-Thewrewk Emil fordítása)
Van egy másik érdeme is. A hagyomány szerint Szimónidész volt az első költő, aki disztichonos feliratokat írt. Azelőtt minden szoborra vagy sírra vésett szöveget epigrammának neveztek (a prózában írtakat is). Az ő munkássága következtében azonban az epigramma már nemcsak a sírfeliratok, hanem minden rövidebb, disztichonokból álló költemény elnevezése lett.
A különböző témáknak megvoltak a leghíresebb epigrammaköltői, pl. Anakreón (Kr. e. 6. sz.) a béke és a magánélet fontosságát hirdette műveiben (pl. Gyűlölöm azt…), Aszklepiadész (Kr. e. 1. sz.) pedig a szerelemi epigramma mestere volt (pl. Életuntság).
A római költők közül Catullus (Kr. e. 1. sz.) emelkedik ki epigrammáival, aki azt igyekezett kifejezni, hogy a szerelem milyen ambivalens érzelmi állapot (pl. Gyűlölök és szeretek). A műfaj már említett szatirikus változatát Martialis (i. sz. 1. sz.) képviselte (pl. Könyveiről).
Az epigramma később is kedvelt műfaj maradt a világirodalomban, kiemelkedik pl. Goethe és Schiller közös epigrammakötete, a Xéniák (1796), amely művészeti-irodalmi tárgyú epigrammákat tartalmaz.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
