Szereplők, jellemek: Hemingway a cselekvéssel és a párbeszéddel jellemzi alakjait, ugyanis kerülte a lélektani alapozást és a részletes tárgyi leírásokat. Ezzel a közlésmóddal iskolát teremtett.
A kisregény főszereplői egyszerű emberek, bátrak, őszinték. A kifogott halnak, a marlinnak is fontos szerep jut a történetben.
Santiago: a címbeli öreg halász, a kisregény főhőse. Fizikailag gyenge öregember, de bölcsen gondolkodik, tapasztalt, „érzi” a természetet. Egyszerűsége mögött tisztaság rejlik.
Személyiségének lényegi magja az író egyéniségéből származik. Hemingway egy olyan jelképes alakot teremtett, amellyel teljes mértékben azonosulni tudott. A kisregény írásakor maga az író is öregedő ember és halászember volt.
Santiago háttere összetett. Etnikai és kulturális értelemben spanyol, azaz európai (a Kanári-szigeteken született), de mivel sokat járt Afrikában, személye kicsit az afrikai kontinenst is képviseli. Ugyanakkor mivel emigrált és Kubában telepedett le, egy kicsit kubai is. Európai és afrikai értékeket is hozott magával az Újvilágba: elkötelezett a hivatása iránt és elfogadja helyét a természet rendjében. Ugyanakkor magáévá tette azt az amerikai értékrendet is, miszerint az ember saját belső törvényei szerint, függetlenül éli az életét (individualizmus).
Nem különösebben vallásos, de a kunyhójában van két szentkép a falon, melyek régen meghalt feleségétől maradtak rá. Nagy bajában az öreg halász imádkozik: azért könyörög, hogy elejthesse a halat, és későbbre még több imát ígér. „Nem vagyok vallásos ember – mondta. – De azért elmondok tíz Miatyánkot és tíz Üdvözlégy Máriát, hogy kifoghassam ezt a halat és ha sikerül, elzarándokolok a cobrei Madonnához, ezt is megfogadom. Becsületemre mondom.” Viszont amikor a cápákkal viaskodik, akkor már csak küzdelem van, nincs könyörgés.
Hemingway hőse olyan halász, aki elkötelezett a mestersége iránt, sőt, az identitásának is része az, hogy ő halász. A hagyományos módszerrel halászik, míg a fiatalabb, pragmatikus gondolkodású halászok motorcsónakokat vesznek, gépesített felszerelést használnak és a halászatra csak úgy tekintenek, mint megélhetési forrásra, amivel javíthatják az életkörülményeiket.
Santiago elüt a környezetétől abban, hogy ragaszkodik a hitéhez és az elveihez, és hogy a hivatás fontosabb neki a profitnál. A hagyományokhoz, a régi halászati módszerekhez való ragaszkodásával egy kissé Don Quijote alakját idézi. A fiatal, profitorientált halászok, akik kinevetik, és akiknek már nincs se hitük, se hivatástudatuk, a haladás nevében válnak hűtlenné a régi módszerekhez, és a haladással indokolják materialista felfogásukat. Velük ellentétben az idős halászok tisztelik Santiagót.
Az öreg halász számára fontos, hogy megőrizze emberi méltóságát. Van benne alázat, de büszke is. Amikor Manolin ételt ad neki, először – szokásához híven – tiltakozik, aztán mégis elfogadja. Jó kedélyű, tapasztalt, elszánt ember, akit nem tört meg az élet, és ennek oka az, hogy bármi történik, képes megőrizni lelkében a reményt, a hitet, nem adja fel az álmait és nem veszíti el az elszántságát. Valamiből mindig tud lelkierőt meríteni (vallás, baseball, szerencsejáték, fiatalkori emlékek, Manolin iránti szeretete).
Fontos motívum Santiago öregsége: sok minden már csak „volt” az életében. Fiatalon „El Campeón”, azaz bajnok volt: egyszer 24 órán keresztül, vasárnap reggeltől hétfő reggelig vetélkedett karlenyomásban (szkander) Casablancában a kikötőben egy csapszékben és győzött. Fiatalkorában matrózként járt Afrikában is, ami nagy hatást tett rá, még álmodik is Afrikáról.
Öregségére sok mindent elveszít: feleségét, tanítványát, szerencséjét. Még álmai is megváltoznak: „Viharokról már sohasem álmodott: se nőkről, se nagy eseményekről, se nagy halakról, se verekedésekről, se erőpróbákról, vetélkedésekről, se a feleségéről. Már csak tájakról álmodott, vidékekről meg a tengerparton sétáló oroszlánokról.”
Testének gyengülése – arcának, vállának, kezének órákon át tartó zsibbadása – is előrehaladt életkorára emlékezteti folyton. Az írói leírás is figyelmeztet Santiago öregségére: „Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem.” A szeme nem öreg, hiszen a tekintete vidám, nem a legyőzöttség sugárzik belőle.
A sok seb a testén, amit élete során szerzett, és az alváshiányból következő zavarodottság is az öregségre utal. De az is tipikus jel, hogy magában beszél – a magányos ember hangos beszéde ez, és jellemzőbb az idős korra, mivel az öregek gyakrabban magányosak, mint a fiatalok.
Santiago, aki sokat van egyedül, szeret magában beszélni. Reflektál is erre: „– Ha a többiek hallanák, hogy hangosan beszélek itt magamban, azt hinnék, hogy elment az eszem – mondta fennhangon. – De hát nem ment el az eszem, miért ne beszélnék hát magamban? A gazdag embereknek meg rádiójuk van a hajójukon, hogy beszélgethessenek vele, és hogy elmondja nekik a baseball eredményeket.”
Egyre fogy az életereje, de ez nem jár együtt belső értékeinek pusztulásával. Santiago még öregen is helyt tud állni.
Látszólag fölébe kerekedik a balsors, hazatérése után mégis nyugodtan alszik. Boldog és elégedett, mert tudja, hogy nem a siker a fontos vagy az elért eredmény, hanem az, hogy az ember mindent megtegyen a feladat teljesítéséért. És Santiago teljesítette a feladatot, amelyet öregségére a sors rámért: kötelességből, helytállásból, hivatásból jelesre vizsgázott.
Története egyetemes üzenetet hordoz. Ez az öregember nem pusztán egy hallal küzd, hanem átvitt értelemben az öregséggel, a nyomorral, a magánnyal, a közösségéből való kirekesztődéssel és a halandósággal. Azért küzd, hogy megőrizhesse identitását és emberi méltóságát, és a közösségben is visszaszerezze a jó hírét.
Szeretné megerősíteni a kapcsolatát azokkal, akiket szeret, és akiknek át akarja adni tudását és élettapasztalatát, és mindazt, amiben hisz és amit értékesnek tart. Heroikus küzdelmével nemcsak rehabilitációja sikerül, de inspirálja és spirituálisan gazdagítja is az embereket maga körül.
A hemingwayi ember Santiagóval találja meg helyét a világban – ezt jelzi az is, hogy ő az egyetlen a Hemingway-hősök közül, akinek élete nem a megsemmisülésbe vezet. A hemingwayi ideálok összefogója és kiteljesítője ez a regényalak, aki az ember legyőzhetetlenségét hirdetve áll helyt a rámért feladat teljesítése során.
Manolin: egy fiú (pontos életkora nem derül ki), az öreg halász „tanítványa”, aki tisztelettel és szeretettel tekint Santiagóra. Ötéves volt, amikor először ment ki az öreggel a tengerre, tehát kisgyermekkora óta ismeri és tanul tőle.
Manolin gondoskodik mesteréről, amikor az 84 napig nem fog semmit és emiatt nélkülöznie kell. A fiú szeretettel, tapintattal bánik vele, ragaszkodik hozzá. Közös kettejükben a hivatástudat, a halászat és a baseball iránti érdeklődés. A szülei parancsára a fiú más hajóra megy halászni, de nem hagyja el az öreg halászt, akitől a mesterséget tanulta.
Manolinra nagy hatást tesz Santiago helytállása, ez a tragikusságában is csodálatos halászat. Santiago olyan a számára, mint Szent Péter számára Jézus. Mesterének tekinti, példaképet lát benne. Nem is hagyná el, ha szülei nem parancsolnak rá, de végül Santiago iránti csodálata még a szülői parancsnál is erősebbnek bizonyul.
Manolin visszatérése nem a tékozló fiú visszatérése, hiszen ő mindig hűséges volt, soha nem hagyta el az öreg halászt. Magatartása arra is reményt ad az öregnek, hogy szükség esetén majd ő is képes lesz hasonló helytállásra.
Manolin szerepe kettős a műben. Egyrészt az őszinte, tiszta emberi kapcsolatot példázza az a bizalmas, közvetlen, bensőséges viszony, amely közte és Santiago között kialakult. Másrészt ő képviseli a jövő nemzedéket, akik majd ha felnőnek, olyanokká válnak, mint Santiago.
Egyéb szereplők: Hemingway nem mutatja be a falu összes lakóját, de megtudjuk, hogy a faluban „jó emberek laknak”. Van, aki inkább csak sajnálja az öreget (mint Martin, a vendéglős, aki élelmet küld Manolinnal Santiagónak), van, aki szereti is (mint Manolin), de vannak mit sem értő emberek is (mint az utolsó sorokban megjelenő kirándulók).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
