Az Áldásadás a vonaton egy meghitt imádságos vers. Ez egy utolsó út, amely már előrevetíti a szakítást. Sok bántó szó, fájdalom, hidegség volt köztük. De ott van benne a köszönet is, az áldás. Ekkor már nem a tüzes csókok vonzzák Adyt. Beteg, fáradt, nyűtt. Csendet szeretne maga körül, nyugalmat, meditációt. Szeretne megpihenni. Léda azonban hajszolja tovább.
Egy nagy itáliai körútra mentek vonattal, így próbálták helyrehozni a kapcsolatukat. De minden próbálkozás látványos egymásnak feszüléssel, veszekedésekkel ér véget. Léda minden női praktikát bevetett (hidegség, féltékenység, régi emlékek), de minden hiába. Az asszonyisága kevés volt ahhoz, hogy Adyt visszatartsa. A költő átlépett rajta.
Ady és Léda hét év tüzes, forró, szenvedélyes kapcsolat után (bár kevesebb volt a tüze, és több a füstje) végül durván szakítottak. Ady végérvényesen, egyértelműen lezárta egy meglehetősen durva verssel.
Léda nem tudott puha, lágy, meleg, csendes, háttérben maradó, szürke asszony lenni. Neki a tüze az ereje, a változatossága, a szenvedélyessége, és ezt érezte is.
Az Áldásadás a vonaton búcsúzás, de még a jó kérése is. Még áldást kér Lédára a bántás, a fájdalom, a sértettség ellenére. De ez nem volt elég.
Csak olyan kemény szavakkal lehetett lezárni ezt a kapcsolatot, mint az Elbocsátó szép üzenet szavai. Ady kegyetlen volt, az ember mélyen sajnálja Lédát. Ugyanakkor Léda kiprovokálta ezt, hát megkapta.
Ady minden szavával magasra emeli önmagát, ő a nagy, a minden, a király, a Krőzus, és Léda azáltal lett, hogy ő rádobta palástját, kegyeiben részesítette. Azáltal lettél, hogy én megláttalak téged (kiemeli az ént), és senki vagy, mert már rég nem látlak, eldobtalak.
Keserű, kemény, sokszor igazságtalan, de a szétváláshoz talán ez kellett. Ez kellett, hogy megértse Léda, hogy vége.
Kegyetlen, de azért nagy vers ez a „szép” üzenet.
