Téma: betegségének (agydaganat) története az első tünetektől az operáció utáni lábadozással bezárólag. Ez a témaválasztás szokatlan a magyar irodalomban.
Karinthy témaválasztása két okra vezethető vissza: egyrészt rajongására a természettudományok és a technikai fejlődés iránt, másrészt magára a betegségre, amelyet nem laikusként figyel meg magán (felesége is idegorvosnak tanult, volt hozzáértésük). Betegségét ő is betegként élte meg, de megfigyelései élesebbek, precízebbek, még műtét közben is figyelte magát.
Betegség sok irodalmi műben megjelenik, de ritkán áll a középpontban (kivéve ha a főhős halálát okozza, pl. Tolsztoj: Ivan Iljics halála, vagy maradandó sérülést, pl. Thomas Mann: A varázshegy).
Cím: témajelölő, metaforikus („koponya” = agydaganat + tudat, gondolkodás, az én, „utazás” = a betegség lefolyásának megfigyelése, belső utazás, valamint konkrét külső utazás is a műtét színhelyére, „utazás a koponyám körül” = agydaganatom lefolyása, agydaganatom története, belső utazásom a betegség kapcsán)
Idő: 1936.
Időtartam: 3 hónapig tart a betegség.
A három hónap aránytalanul oszlik el a regényen belül: az egyes fejezetek között meghatározatlan időtartam telik el, és az egyes fejezetek maguk is eltérő hosszúságú időtartamokat fognak át.
Helyszín: Pest-Buda, Bécs, Stockholm.
A kávéházi jelenetek a belvárosi Centrál kávéházban játszódnak vagy az író másik kedvelt törzshelyén, a Hadik kávéházban.
Vannak metaforikus helyszínek is (a külső világ aszerint rendeződik át, hogy belül az agyban mi történik) – a tér valószerűtlenné válik, pl. Pest-Buda mint valószínűtlen ködkép jelenik meg, a városban minden esetleges és idegenszerűen hat.
Hangnem: ironikus, a vége azonban átvált patetikus hangnembe.
Bölcs irónia, szatirikus látásmód segít az elbeszélőnek abban, hogy a betegsége alatt érzett rettegést olyan emberi gyengeségnek tekintse, amit meg tud haladni.
Szerkezet: az Utazás a koponyám körül az egyik leggondosabban szerkesztett műve Karinthynak, aki az önmegfigyelést egy allegorikus szerkezetbe illeszti.
A mű szerkezete homokóra alakzatot formál.
Két részből áll:
- rész: a betegség diagnózisáig az elbeszélő személye áll a középpontban, a tünetei és az arra vonatkozó reakciói.
Alattomosan jelentkeznek az első tünetek (vonatzakatolás, fejfájás, szédülés, hányás, fokozatos látásvesztés). Az elbeszélő a tüneteket elbagatellizálja, az önáltatás csapdájába esik – külső szemlélőként ugyanúgy izgul, mint az olvasó.
Újabb és újabb tünetek bukkannak fel, egyre gyorsabban – a feszültség és az izgalom egyre nő.
Végül Karinthy eljut az öndiagnózishoz: „Nekem agytumorom van.” (Erre akkor jön rá, amikor a bécsi klinikán meglát egy beteget, akinek az arckifejezése hasonlít az övére, és a feleségétől megtudja, hogy az illető agydaganattól szenved.)
Innentől felgyorsulnak az események, a hangulat egyre szorongatóbbá válik. Végül kimondják a diagnózist (a „halálos ítéletet”).
- rész: amikor megállapítják az agydaganatot, az író személye háttérbe szorul, és előtérbe kerül a betegség.
Az írót úgy kezelik mint egy „esetet”, ami zavarja őt („Nem rólam van szó, hanem az agytumoromról.”) Az Ismerősök úgy tesznek, mintha nem is tudnának a betegségéről, ez is nagyon zavarja.
Végül eljut a műtét leírásához, amely naturalisztikus és objektív, nem szépít semmit, nem finnyáskodik. Elmeséli saját élményeit (amit érzékelt), és azt is, amit feleségétől és az akkori újságokból tudott meg a betegségéről.
Karinthy találta meg azt a hangot, amelyen a természettudományokat felfedezhette a művészet számára – először a magyar irodalomban.
Azt állítja, spontán megalkotott írásműről van szó, azaz nem volt tudatos szerkesztési folyamat, de a szöveg mást mutat.
Kettős témakört érint a mű:
- a betegség elemző leírása – naturalisztikus (aprólékosan, tárgyilagosan beszámol mindenről)
- a leghétköznapibb apró események (szellemes reflexiókkal gazdagítva) – kitérők (pihenő az olvasónak, és hitelesítik is a történetet) – szándékosan megbontja a cselekmény menetét és atmoszférát teremt
Karinthy azt állítja, a témák nincsenek célszerűen válogatva. És valóban: látszólag mindent válogatás és szerkesztés nélkül ad elő (esetleges, hogy mit ír le, ezért belekerülnek lényegtelen dolgok is) – ettől napló-és riportszerű a könyv.
Az író nem komponál, csak lejegyzi, ami történt, ezzel szabad teret enged az események áramlásának – az élet is, Karinthy is írja a regényt.
„Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről szóló beszámolómnak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a művész támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert – nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni – önmaga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók.”
„Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem történik…”
„A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért hová helyezett el… Úgy látszik, a valóság komponálókedve és szeszélye nemcsak magában a történésben érvényesül, kierjed a valóság bevallásának tartamára is.”
Korábbi munkáiban, novelláiban, regényeiben Karinthy komponált és teremtett. Itt azonban a valóság hiteles elmesélését jelölte meg célként, azaz úgy adni vissza mindent, ahogy az a valóságban egyszer már megtörtént. Nem tenni hozzá semmit, nem venni el semmit.
Tehát látszatra az élmény spontán rögzítése történik, a létrejött szöveg azonban ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. Az, hogy a valóság szerkesztette a regényt, csak beugratás. Akármit is mond Karinthy, ez a mű nem puszta adatközlés, annál sokkal mélyebb és áttételesebb.
Tudatosan szerkesztett, valahonnan induló és valahova eljutó, a cél felé haladó történetről van szó, amelynek motívumait mesterien adagolta a szerző (események egymásutánja, beékelt történetek stb.).Karinthy a jelenből visszanézve rakosgatja egymás után az emlékeket, és megszűri őket, így formálja irodalommá. Helyenként ki is szól a cselekményből.
A regény fő cselekménye a betegség felismerése és a műtét. E köré szerveződik a mű atmoszféráját adó tematika: a külvilág, a barátok, a család és az egész korszak leírása.
Két síkon zajlanak az események:
- testi (fizikai) sík – a betegség tüneteinek megfigyelése
- pszichés (lelki) sík – itt előtérbe kerül a pszichológia (Karinthy nem kedvelte a freudista irányzatot, mégis sokat hivatkozik rá)
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
