A Kiskunság a vershelyzet részletes megjelenítésével indul, melyben a beszélő nyilvánosságra hozza személyes érintettségét, kapcsolatát a vers témájával: arról a tájról fog írni, ahova szívében mindig visszavágyott.
A vers beszédhelyzete szerint tehát a lírai én E/1. személyben beszél és tájélményéről számol be nekünk. Ezt a tájélményt nem a jelenben éli át, nem most látja a tájat, hanem korábban látta és visszaemlékezik rá. Ez a múltbeli élmény feltehetőleg még friss élmény, a költő nyilván egy szülőföldjére tett korábbi látogatására reflektál a verssel.
Az első 2 versszakban a visszaemlékezés-újraalkotás szituációját teremti meg. Egyfajta belső látomásként idézi fel a Kiskunságot: „Testi szemeimet / Behunyom és lelkem szemeivel nézek”. Tehát tudjuk, hogy a tájat képzeletében látja a beszélő, a szeme előtt megjelenő képek lelki képek, amelyek testetlenek (ezt a „lebegnek” ige is kiemeli).
A tágas alföldi tájat szembeállítja jelenlegi környezetével, a nagyváros világával, amely az ő lényétől idegen. Ezzel a szembeállítással nyilvánvalóvá teszi, hogy bár fizikailag a nagyvárosban tartózkodik, a lelke, legbenső lényege az alföldi tájhoz köti, az alfölddel tud azonosulni.
A vershelyzet részletes bemutatása után kerül sorra a Kiskunság konkrét leírása, a látvány megidézése. Feltűnő, hogy a lírai én a felidézett-elképzelt tájba belehelyezi önmagát is (ez a jellegzetesség a romantikus tájfestészetben is megfigyelhető). Ezzel Petőfi lényegében megkettőzi a lírai ént: egyik az, aki visszaemlékszik a tájra, a másik pedig az, aki bele van képzelve a tájba.
Ez a megkettőzött lírai én bizonytalanná teszi a megszólalást, hiszen a tájleírás a nagyvárosban az alföldről ábrándozó költő beszédeként is olvasható és az általa elképzelt alföldi vándor beszédeként is.
Ez azt is jelenti, hogy a jelen és a múlt idősíkjai összeolvadnak. A tájleíró rész 3-10. versszakában egybeolvad jelen és múlt, ugyanakkor az érzelemkifejezés áttételesebbé, közvetettebbé válik (kevésbé személyes).
A vallomásos közvetlenség csak a 11. versszak utolsó négy sorában tér vissza („Ugy szeretek állni / a szélmalmok előtt!”) Tehát lényegében a személyes érzelmek kimondása keretbe foglalja a leíró részt. Így a zárlatot lehet a nagyvárosban a Kiskunságra visszaemlékező lírai én szavaiként lehet értelmezni.
A kompozíció folyamatosan, vonalszerűen halad előre. A lírai én nem egyetlen pontból figyeli meg a tájat, hanem folyamatosan előrehaladva, az utazó szemszögéből írja le a látottakat, így a nézőpont állandóan változik.
Tehát a lírai én, aki felidézi a Kiskunságot, önmagát vándorként beleképzeli a tájba, aki utazik, ennek következtében egy folyamatosan mozgásban levő nézőpont jön létre. Az elképzelt utazás során az olvasó a vándor mozgását és tekintetét követi, tehát az ő szemével látja a vidéket.
A képzeletbeli vándorlás egy forró nyári délelőttön kezdődik („Kapaszkodik a nap fölfelé”) és estig tart („Közeleg az este”). Meghatározott iránya is van: a puszta belseje felől („Puszta van körűlem”) haladunk az alföldi kisvárosig („Végre ott a város”).
A nyitó képben a költő a lírai ént a táj közepére helyezi („körűlem”), amely egy kitüntetett pont, utal a romantikus személyiség kiemelt helyzetére és ráirányítja az olvasó figyelmét a lélek és a végtelen természet közti harmóniára.
Emellett a középre helyezés a látószöget a horizontra nyitja, s az így látott tér tágassága a szemlélőben a szabadság élményét idézi fel: „el is látok messze, / Egész odáig, hol a lehajló ég a / Földdel olvad össze.” A tekintet nem ütközik akadályokba, a lírai én egész a látóhatárig pásztázhatja a tájat. Ez a szabadság, amelyet a természetben élhet meg az ember, fontos vonása a költeménynek.
A lírai én folytonos mozgása és a látószög állandó változása is érzékelteti a szabadságélményt. A költő ugyanis a látványt lépésről lépésre, a szemlélő és a beszélő pillanatnyi szemszöge szerint rögzíti a versben. Ezáltal többféle nézőpont érvényesül, a világ látását állandó mozgásban tartja.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
