Értelmezés: Csehov az orosz kishivatalnok réteg egyik visszataszító tulajdonságát, a szolgalelkűséget pellengérezi ki.
Mi történik a főszereplő lelkében a tüsszentés következményeként? Rögtön elveszti a magabiztosságát, kiegyensúlyozottságát. Ennek nem maga a tett az oka. Igaz, hogy illetlenség letüsszenteni valakit (azért van a zsebkendő vagy a kezünk, hogy ne tüsszentsünk másokra), de nem maga a tett zavarja meg Cservjakov lelki nyugalmát, hanem az, hogy a sértett egy magas rangú személy.
Cservjakovnak eleve van egy kisebbrendűségi érzése: tudja, hogy ő csak egy vékonypénzű, könyökvédős kis csinovnyik a nagy hivatalnokgépezetben. Ezt a kisebbrendűségi érzést jól kifejezi az alázatoskodó hangnem, amit használ, amikor beszél a tábornokhoz.
Márpedig egy kis csinovnyik számára az alá-fölérendeltségi viszonyból fakadó keretek megtartása jelenti a világ rendjét, helyes működését. Amikor Brizzsalov feltételezi, hogy csúfolódik vele, Cservjakov szavakkal is kifejezésre juttatja, hogy a világ dőlne össze akkor, ha ő ilyesmit tenne: „Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts… uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé… hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete…”
Fontos mozzanat, hogy rangban fölötte áll a tábornok. Ugyanis az egész esemény hátterében a társadalmi ranglétra, a hierarchia, az ember társadalmi meghatározottsága és ennek bénító hatása húzódik meg. Ha Cservjakov egy rangban alatta álló vagy vele egyenrangú embert tüsszent le, akkor nem esett volna ennyire pánikba és nem érzi szükségét a többszöri bocsánatkérésnek.
A bocsánatkérésekkel azt akarja bebiztosítani, hogy később ne legyen baja a dologból („… máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!”). Azaz a megsértett magasabb rangú személy jóindulatát akarja megnyerni, hogy ne kelljen megtorlástól tartania. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint védi kiegyensúlyozott, kisszerű, langyos, eseménytelen életét.
Csakhogy a bocsánatkérésekkel épp az ellenkezőjét éri el annak, amit akart, hiszen a tábornok egyre ingerültebben fogadja a próbálkozásait. Cservjakov minden bocsánatkérés után azt várja, hogy a tábornok szóljon hozzá egy jó szót, ami jelzi, hogy nem haragszik rá. Mivel ez egyszer sem történik meg, mindig újabb bocsánatkéréssel igyekszik elérni, de csak egyre távolabb kerül a céljától.
A csinovnyik tehát belül is érzi magában, hogy hibát követett el, és még a külső hatások is növelik benne a rossz érzést. A tábornok megnyilvánulásait mindig úgy értelmezi, hogy az az ő lelkében újabb gócot okoz. Az egész ember görcsben van már a legelső bocsánatkérés alkalmával is. Nem képes lazán, könnyeden kezelni a dolgot.
Erre még a felesége is rátesz egy lapáttal: ő is ezt az érzést erősíti benne. Nem azt mondja neki, hogy lépjen már túl ezen a dolgon, hanem azt, hogy menjen el újra bocsánatot kérni. Valószínűleg ő is ilyen görcsös alkatú.
Mivel minden bocsánatkérése őszinte, Cservjakov egyszerűen nem érti, miért dühöt vált ki a tábornokból. Helyre akarja hozni a dolgot, ezért újra bocsánatot kér, amivel csak tovább ront a helyzeten.
Nem veszi észre, hogy nagyon erőszakosan akarja érvényre juttatni a bocsánatkérését (összesen 6 alkalommal kér bocsánatot). A helyzet egyre rosszabb, ennek ellenére a bűntudat tovább hajtja, nem tud leállni. Úgy érzi, muszáj kiengesztelnie a tábornokot.
Nem érzékeli, mi volna a helyes megoldás egy ilyen helyzetben (ha dadogás helyett néhány szóval gördülékenyebben kérne bocsánatot, és elég lenne csak egyszer). Nagy belső feszültség érzékelhető benne, s ahogy a tábornok reagál, az mindig egy újabb sebet okoz neki. Ezért nem tudja feldolgozni a történteket és továbblépni.
A sértés a rögeszméjévé alakul, nem képes jól felmérni a helyzetét és tetteinek következményeit. Egy biológiai, mindennapi jelenséget, egy természetes élettani funkciót felnagyít, bűnként él meg, csak azért, mert egy magas rangú tisztviselő az esemény kárvallottja.
Amikor a tábornok a végén elzavarja, lelkében minden összeomlik, nagy lelki megrázkódtatást él át („Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva elindult.”).
Kívülállóként úgy érzékeljük, hogy bűntudata indokolatlan, éppen ezért halála is hiábavaló, kisszerű, fölösleges. Tragikomikus a zárlat: az olvasó nem érez megrendülést, de nevetni sem igazán tud.
A befejezés jelképes értelmű. Cservjakov nem a szégyenbe vagy a lelkifurdalásba hal bele, és nem is abba, hogy retteg a tábornoktól, akit megsértett. Abba hal bele, hogy olyasmit tett, ami nem fér össze a csinovnyik-léttel.
A csinovnyik-lét lényege az, hogy az illető csak olyan dolgot tesz meg, amit a magas állású személyiségek helyeselnek. Cservjakov most olyasmit követett el, amit egy magas állású személyiség nem helyeselt, azaz már nem csinovnyik többé, és ha nem csinovnyik, akkor semmi sem, egyszerűen megszűnt létezni.
Ez emlékeztet Tosztoj Ivan Iljics halála c. művére, melynek főhőse szintén csak olyan dolgokat csinált az életben, amiket a magas állású személyiségek helyeselnek, azaz csinovnyik módon élt. Ő azonban közvetlenül a halála előtt megváltozott: felismerte, hogy elrontotta az életét és hogy miben hibázott, és megtanult igaz emberként élni és gondolkodni.
Csehov hőse csak csinovnyikként tud élni és meghalni is. Cservjakov egy öntudatától megfosztott kisember, akinek számára felbillen a világ egyensúlya attól, hogy egy magas állású személynek okozott kellemetlenséget.
Tragikomikus figura, de a helyzet is az, és a megoldás is az. Egyrészt tragikus, mert Cservjakovnak tragikus a sorsa, kisszerűsége, kiszolgáltatottsága, tehetetlensége. Ugyanakkor komikus is, mert kicsit fanyar, nevetséges, kicsit furcsa karakterű a főszereplő (ezen a figurán az ember csak nevetni tud, mert az egész történet olyan képtelen és abszurd).
A zárlat is különös. Amilyen részletesen kifejti az író a tüsszentést és annak következményeit, olyan kurtán-furcsán fejezi be a történetet. Cservjakov egyszerűen csak meghal.
Jelentősége: a novella jelentőségét az adja, hogy pontos képet ad a csinovnyik-létről, arról, hogy milyen kiszolgáltatottak, egyszersmind szolgalelkűek voltak ezek az emberek.
