A befogadásesztétika (recepcióesztétika) egy modern irodalomtudományi irányzat, amely a filozófiai hermeneutika (Gadamer) és az irodalomtudományi strukturalizmus eredményeiből indul ki. Programadó írása Hans Robert Jauss Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja c. 1967-es előadása.
Jauss elveti mind a pozitivista, mind a szellemtörténeti jellegű irodalomtörténet-írás hagyományát, s a legkülönbözőbb iskolák közös hibájának azt tartja, hogy az írói, alkotói folyamat végeredményére, a műre koncentrálnak, pedig az irodalom – bár valóban művekből áll – nem létezhet olvasók nélkül.
Eszerint az irodalom művekből és befogadókból, a befogadók történetileg változó sorából, a mű és a befogadó, a kortársai és a későbbi befogadó történelmileg szintén változó viszonyából áll. Az irodalom története így a művek és a befogadók, a mű és a befogadás (recepció) és a közöttük lévő, történetileg változó viszony története.
Az irodalomtudománynak tehát figyelnie kell a művek koronként és személyenként változó értelmezéseire és hatására, azaz kutatnia kell a művek befogadástörténetét. Az addigi tudományos iskolák Jauss szerint produkcióesztétikák voltak, ezeknek ki kell egészülniük a befogadás-és a hatásesztétikával.
Az említett tanulmány fő tézisei a kutatás alapfogalmaivá váltak:
- Az irodalmi mű dialogikus jellegű, minden egyes olvasat új és új visszhangot hívhat elő. A mű nem időtlen emlékmű, a szöveg szüntelenül aktualizálható, s az irodalomtörténetnek nem tények halmazával, hanem az aktualizálások sorával kell elsősorban foglalkoznia.
- Ugyanakkor az sem helyes, ha minden egyes olvasó minden egyes olvasását önálló olvasatnak (értelmezésnek) tekintjük. Az olvasónak sokféle ismerete, s ezek alapján objektiválható elvárásai vannak. Ezek képezik a várakozáshorizontot, elváráshorizontot. A mű befogadása és hatása csak ebben az objektiválható vonatkozási rendszerben írható le.
- A megjelenő új mű vagy kiszolgálja a befogadó elvárási horizontját – persze eltérő mértékben – vagy horizontváltást követel meg. Minél nagyobb a távolság, az esztétikai distancia az adott elvárási horizont és az új mű között, annál erőteljesebb a mű újszerűsége, annál inkább létrehozhat horizontváltást. Ez bekövetkezhet szinte azonnal (példa rá Petőfi Sándor, Arany János költészete) vagy több évtizedes késéssel (példa rá Stendhal, Flaubert fogadtatása, akiket néhány évtizeddel a haláluk után fedeztek fel). Máskor pedig erősen megosztja még a tájékozott olvasóközönséget is az új mű (pl. Ady Endre jelentkezésekor).
- Az irodalmi mű költőisége, esztétikai értéke nem időtlen és objektív. Értelme, jelentése nem egyszer s mindenkorra megfogalmazott és nem lesz örökké hozzáférhető. A befogadásesztétikai jellegű irodalomtörténet rekonstruálni képes egy korábbi elvárási horizontot, megvilágíthatja a mű egykori és mai olvasata közötti hermeneutikai különbséget, s ezzel tudatossá teheti a befogadás történetét is.
- Az új elmélet nemcsak lehetővé teszi, hanem meg is követeli a történelmi szemléletet, a művek történelmi helyének és jelentőségének leírását. Ez is aktív folyamat. Megkülönböztetendő a mű aktuális és virtuális jelentése, s ezek akkor térnek el különösen egymástól, amikor a közönség elváráshorizontja különösen távol esik a mű által keltett új elváráshorizonttól, s így a lehetséges jelentés befogadása az adott időben lehetetlen.
- A történeti szemléletmód egyeduralmával szemben a szinkronikus és a diakronikus elemzés egységét kell megvalósítani. Az eseményszerű folyamatosság helyett a korszak-és horizontváltásokat kell megragadni szinkronikus metszetek révén, s így a fejlődéselv is jobban érzékelhető.
- Az irodalom nemcsak képet ad a társadalmi létről, hiszen az élmény behatol az olvasók elvárási horizontjába, befolyásolja világlátásukat, így társadalmi magatartásukat is.
Későbbi munkáiban Jauss megerősíti, hogy a korábbiakhoz képest összetettebben kell vizsgálni az irodalmat. Az esztétikai gyakorlatnak három alapfunkcióját különbözteti meg:
- poiészisz (alkotó, produktív tevékenység)
- aiszthészisz (befogadó, receptív tevékenység)
- katharszisz (kommunikatív tevékenység)
Jauss különösen az utóbbi kettő vizsgálatát tartja időszerűnek. Módszerét történeti hermeneutikának tekinti. Alaptézise a szerző, a mű és az olvasó dinamikus kapcsolata. Megkülönbözteti az adott mű hatását, az irodalom adott elvárási horizontját és az adott kor társadalmi elvárását.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
