A szövegnek és befogadásának feszültsége folyamat, időben a szövegnek újabb és újabb konkretizációja (olvasata) válik lehetségessé. Egy mű mai hatását hozzámérhetjük befogadásának előtörténetéhez, ez az applikáció (alkalmazás), s így alkothatjuk meg esztétikai ítéletünket. Ez azonban csak többszöri olvasás alapján születhet meg. Az első, az észlelő olvasást további, reflektáló-értelmező olvasásoknak kell követniük. A „Mit mond a szöveg?” kérdés elvezet a „Mit mond nekem a szöveg, és mit mondok én a szövegnek?” kérdésig, vagyis a produktív, a receptív és a kommunikatív tevékenységnek az egységéig, a valódi alkalmazásig.
Jauss mellett a befogadásesztétika jelentős alakja W. Iser, a konstanzi iskola vezető teoretikusa. Iser elsősorban a strukturalizmusból indult ki, s prózai szövegeket vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a mű aktuális létét csak a befogadáskor nyeri el, hatását a különböző olvasatok konkretizációjával fejti ki. A mű esztétikai értéke ebben a többértelműségben rejlik, s ez az aktualizálás révén megszülető, történetileg változó minőség.
Iser felfogása szerint a mű lényege nem az ábrázoló funkció, hanem az a képesség, hogy a valóságot egy szubjektummal tudja összekapcsolni.
A befogadásesztétikának különböző áramlatai születtek meg részben önállóan, részben európai hatásra az Egyesült Államokban is. S. Fish megalkotja a tájékozott olvasó fogalmát. Ez nem tiszta absztrakció, de nem is ténylegesen létező személy, hanem e kettő keveréke. Olyan olvasó, aki arra törekszik, hogy tájékozottá váljon.
N. Holland pszichológiai magyarázatot keresett arra, miként hat a személyiség az irodalom befogadására és értelmezésére. Azt állapította meg, hogy az olvasói válaszokat mindig a személyiség határozza meg.
Jelentős hatású az olasz Umberto Eco tevékenysége is. Az ő kulcsfogalma a nyitott mű, amellyel a befejezetlen és befejezhetetlen olvasást-értelmezést jelölte. A végtelenségig nyitottságot később úgy finomította, hogy bár nincsen egyetlen jó értelmezés, az biztosan megállapítható, hogy melyik a téves, a műhöz hozzá nem rendelhető olvasat.
A befogadásesztétika lényegesen új szempontokat hozott az 1970-80-as években, és a strukturalizmusnál is látványosabban átalakította az irodalomtudományt. Szintetizáló törekvései miatt nemcsak hatásosabb, hanem hasznosabb is jó néhány más módszernél. Ugyanakkor természetesen ez sem tekinthető egyedül üdvözítő módszernek, s belátható, hogy kiinduló tézisei részben igazságtalanok voltak, amikor olyasmit hiányoltak a tudományból, ami – esetleg más terminusokkal – megvolt már korábban is (diakrón-szinkrón szemlélet, általánosító felülemelkedés az adathalmazokon stb.).
