Szerkezet: 6 énekből áll.
Alaphelyzet: I. ének. Az ősz, öreg Toldi Miklós a saját sírját ássa némán elvadult kertjében, közben magában Lajos királlyal „vitatkozik” a nemzet sorsáról.
A nyitó strófák őszi képei halálba hívogató hangulatot árasztanak. Minden az elmúlást idézi az olvasó tudatába: lassan járó, komótosan nézelődő nap, lepusztult, omladozó ház. Mindez elégikus atmoszférát teremt.
Az öreg Toldi a halálra készül („Feje felett átment a zimankós élet”). Határozott, erős vitéz továbbra is, öregségében is méltóságteljes (nincs meg benne az öregek elesettsége). Nem az öregség hajszolja a halálba, hanem a csalódottság, az elégedetlenség, a kegyvesztettség. Öregkorára Toldi elkeseredett és elfeledett ember lett.
Fiatalon nagyon vágyott bejutni a király vitézei közé, de amikor ez sikerült, nem találta a helyét az udvarban, idegennek érezte ott magát, megmaradt parasztnak a nemesek között.
Ráadásul aztán megjelent egy új nemzedék, amely idegen, olaszos szokásokat tett a magáévá. Toldi gyanakvással figyelte az új reneszánsz kultúrát, amely a király környezetében meghonosodott. Félti a magyar nemzeti értékeket és nemzeti karaktert az új műveltségtől, az idegen hatásoktól.
Végül sértődötten ott hagyta az udvart, mert szüntelen zsémbeskedése miatt (azt hajtogatta, nem való ő a díszpalotákba) a király egy nap hazaküldte. Ez három éve volt. Toldi hazament meghalni, így a történet kezdetén már halálhíre jár. Az udvarnál úgy tekintenek rá, mintha már meghalt volna, pedig él („Időnek előtte krónikába tesznek, / Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek”).
Problémájának gyökere az, hogy nem találja a helyét a megváltozott világban, ezért fölöslegesnek érzi magát: „Még tán bírtam volna, de már annak vége, / Nincsen a hazának énreám szüksége: / Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte, / Jobban kell a burján, aki azt felverte.”
Helyzetét pontosan méri fel és reflektál rá: rezignáltsága a világhoz való viszonyának értékeléséből fakad. Tisztában van azzal, hogy azokat az eszményeket, amelyek életének értéket és célt adtak, meghaladta az idő. Ha alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, akkor elveszíti önazonosságát, ha nem, akkor nem lesz helye a világban.
Ezért a megbékélést és nyugalmat adó halálra vágyik: „Mint befagyott tó, nyugodt volt az arca, / Nincs szél a világon, ami felzavarja.”
Bonyodalom: Az alaphelyzetet Pósafalvi János érkezése billenti ki a nyugvópontról, aki híreket hoz. Budán lovagi torna van és egy olasz vitéz szerezte meg a magyar zászlót. Nincs egyetlen igazi magyar bajnok sem, aki le tudná győzni a kérkedő olaszt, ezért Toldi segítségét kérik.
Az öreg Toldi nem beteg, és testi ereje is a régi. Mihelyt megtudja, hogy erős karjára még szükség van, kiugrik a maga ásta sírból és elindul Budára. Legyőzi a legyőzhetetlen olasz bajnokot, de nem hallgat a királyra, aki kegyelmet akar adni a legyőzöttnek: megöli az olaszt (elragadja az indulat, de nem személy szerint az olaszra haragszik, hanem az egész világra).
Győzelme után még sértett és büszke: nem akar kegyelemért könyörögni a királynak, mert úgy érzi, nem ő hibázott, hanem Lajos, aki elküldte őt az udvartól. Az is rosszul esik neki, hogy a király nem ismerte fel. Távozni készül, de az ünneplő tömeg és az utána küldött királyi követség hatására kiengesztelődik, és végül elnyeri újra a király kegyét. (Lajos megbánta, hogy elküldte Toldit, aki hiányzott neki, mert barátok voltak, így örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy visszahívja az udvarba.)
Az öreg vitéz reménykedni kezd, hogy nemcsak egy bajvívásnyi időre lesz szükség rá, hanem újra megtalálhatja helyét Lajos király környezetében. Már-már arra is hajlandó, hogy megváltoztassa nézeteit és igazodjon az új kultúrához („Hisz talán még rajtam is fog a pipere, / Belőlem is válik palota embere”). Ám ekkor megint ellentétbe kerül az udvarral, ezúttal végzetes ellentétbe.
Tetőpont: az apródok gúnydalt énekelnek Miklósról, ezért odacsap, és három apród meghal. Az apródok enerváltságát, a testi erő hiányát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Toldi menteujjának (amiben buzogánya van) egyetlen „kanyarodásától” hárman szörnyet halnak. Toldi nem akarta meggyilkolni őket, csak megfeddeni, csak feléjük legyintett.
Ezzel a gyilkossággal ábrándjai meghiúsulnak. Az apródok pimaszságáért a királyt okolja, és dühösen elhagyja az udvart. Lajos megparancsolja embereinek, hogy fogják el, és halálra ítéli.
Megoldás: Toldi menekül, összeroppan. Dühe nemcsak a három apród, hanem saját halálát is okozza (megüti a guta). A király emberei körbefogják a házát, a testőrkapitány le akarja tartóztatni, de amikor látja, megsajnálja, és megviszi a hírt Lajosnak, hogy Toldi haldoklik. Lajos odasiet.
Halálos ágyán Toldi bocsánatot kér a királytól. Végrendeletet nem hagy, mert alig van valamije, és amije van, azt sincs kire hagynia (nincs felesége, gyereke). Csak Bencét ajánlja a király pártfogásába. Lajos megbékél és megkegyelmez neki, ám ez az elismerés már semmin nem változtat: Toldi úgy hal meg, hogy élete legnagyobb vereségét szenvedi el.
Utoljára mindketten kifejtik eltérő nézeteiket a nemzet jövőjével kapcsolatban. Arra már nincs idejük, hogy közös nevezőre jussanak, a király nem tudja meggyőzni Toldit, mert az öreg vitéz közben meghal. Mint barátok kibékülnek ugyan, de álláspontjaik már sohasem fognak közeledni egymáshoz.
Toldi halála egy megszégyenült, tehetetlen, végsőkig kiábrándult öregember halála, mely azért is tragikus, mert vele együtt a nagyformátumú egyéniségeket igénylő múlt értékei, a hősiesség, a nagyság, a vitézség kora is sírba száll, elmúlása az egész lovagvilág letűnését is jelenti.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
