Az angol reneszánsz dráma
Akárcsak a színház, a reneszánsz dráma is az antik görög hagyományoktól függetlenül fejlődött ki. A drámaírókra nem hatottak az antik szabályok, bár már a reneszánsz idején voltak, akik felléptek a hármas egység igényével (pl. az olasz Lodovico Castelvetro, aki félreértette Arisztotelész Poétikáját és a hely, idő és cselekmény egységét szorgalmazta a drámákban).
Az angolok, bár tudtak erről, nem vették figyelembe. Maga Shakespeare sem tartotta be a hármas egység szabályát, de az, hogy tudott róla, kiderül a Hamletnek abból a jelenetéből, amikor Polonius a Helsingőrbe érkezett színészeket dicséri: „A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik… helyegység vagy korlátlan színváltozás…. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok.”
Az antikvitásból csupán a kései latin tragédia hagyománya (Terentius, Plautus, Seneca) élt tovább a reneszánsz idején: Seneca „könyvdrámáit”, tragédiáit csodálat övezte. Az angol drámaírók Senecától tanulták el a retorikus pátoszt és a halállal bátran szembenéző ember büszke, fölényes magatartását.
A reneszánsz dráma a középkori drámából fejlődött ki, különösen a katolikus egyház liturgiájából kialakuló középkori misztériumok, mirákulumok és moralitások örökségét őrizte meg és alakította tovább.
A reneszánsz dráma megőrizte a középkori dráma jellegzetességei közül a tér és az idő szabad kezelését, az hangulati ellentéteket és a sokféle, kevert hangnemet.
A misztériumdrámák örökségeként az angol drámák szerteágazó cselekményre épültek, és nem ismerték a hangnem egyneműségének követelményét.
Mivel a közönség nemcsak rémüldözni akart, hanem még tragédiák esetén is elvárta, hogy legyenek olyan jelenetek, amelyeken felszabadultan lehet nevetni, létrejöttek az ún. clown-jelenetek (a „clown” szó jelentése udvari bolond, bohóc). Ezek olyan közbeékelt, humoros jelenetek voltak, amelyek oldották a tragédia komor fenségét.
Az angol drámát talán épp az tette naggyá, hogy nem alkalmazkodott semmilyen merev szabályhoz. Mindenféle korábbi műfaji kötöttséget elvetettek, elszakadva mind az antik, mind a középkori hagyományoktól. Például a tér és az idő egysége nem korlátozta a cselekménybonyolítást, így a darabok cselekménye sokféle, változatos színtereken játszódott, időtartamuk pedig több év is lehetett,
Az angol reneszánsz dráma tehát kialakította a maga sajátos dramaturgiáját. A terjengős, széteső középkori drámákkal és Seneca szónokias tragédiáival szemben tudatosan alkalmazták a sűrítés eszközét. Ezt a gyorsan pergő, mozgalmas cselekmény érdekében tették, amely mindvégig ébren tartja a nézők figyelmét.
Megjelent a valódi drámai harc és a sokoldalú, árnyalt jellemrajz is, sőt, a jellemfejlődés. Shakespeare szereplői például nem statikus jellemek: nagyon is sokat változnak a darab során. Mi több, a történet egyik mozgatórugója a jellemfejlődés.
