A cím a vers kiemelt első sora, illetve az első sor töredéke. A cím hiánya is az adys vezérversekkel rokonítja a költeményt. A „hírmondó” hírnököt, hírhozót jelent (csak emeltebb, választékosabb kifejezés). A vers eredeti címe Őszi misszió volt, Babits még ezzel a címmel olvasta fel székfoglalóján.
Formailag 10 versszakból áll a mű, ugyanakkor ez a 10 versszak egyetlen hatalmas mondat. Ennek az egy mondatnak főmondata a 7. versszak elején található: „Úgy vagyok én is, nagy hír tudója”. Minden tagmondat közvetve vagy közvetlenül ennek a főmondatnak van alárendelve. A vers tehát egy sokszorosan összetett, bonyolult alárendelés-láncolatból épül fel.
A Mint különös hírmondó szervezőelve egy hasonlat, amely a vers alapját képezi. Ez a hasonlat két részre bontja a költeményt: az első 6 strófa a hasonlító, a hírnök alakjának a kifejtése, a második rész a hasonlított, a lírai személyiség értelmezése a „hit” szempontjából megközelítve.
Sajátos jellegzetessége a versnek, hogy a hasonlat mindkét eleme, a hasonlító és a hasonlított is Babits alakját idézi fel az olvasóban.
A lírai én az első és a második egységben is önmagáról beszél, csak az elsőben E/3. személyt, a másodikban E/1. személyt használ.
Az 1. egység (1-6. versszak) a hírnök személyének részletező leírása, vagy ha úgy vesszük, a költő lírai önjellemzése. A beszélő igyekszik megvilágítani, hogy mi a különbség az igazi „hírmondó” és a közönséges napi újsághírek közreadója között.
A hírmondó nem avatkozik bele a napi, jelenségszintű hírekbe, nem érdeklik a balga emberi faj gyermeki civakodásai. Őt az általános értékű kérdések, a lényeges hírek foglalkoztatják.
A leírás egy látszólag paradox helyzettel indul: „Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot…”. Ez paradox helyzet, mert tényleg különös az a hírmondó, aki semmi újat nem tud mondani, nem tud semmi újságot.
Ez ellentmondásnak tűnik, de csak látszólag ellentmondás, hiszen az „igazi hírmondó” éppen ebben különbözik a közönséges napi hírek közlőjétől, hogy nem napi szenzációkra figyel, sőt, elbújik, „messze a hírektől”.
Itt az esztergomi Előhegy képei jelennek meg, amelyek segítségével árnyalódik a „hegyi hírnök” alakja. A hírmondó nyáron „messze a hegy tetején ül”, magasan a világ fölött (akárcsak a dombon ülő Jeremiás).
Innen nézve másnak látszik a völgyben levő világ. Az onnan felszűrődő zajok (berregések, szórt dobogások) nem különösebben érdeklik a lírai ént. Legfeljebb eltűnődik rajtuk és találgatja, hogy vajon autó vagy repülőgép okozza-e a zajt, vagy építkezés, vagy gépfegyver ropogása.
Ezután a beszélő történetfilozófiai meditációba kezd. A természet rendjére figyel, amely állandó és örök, amely nem változik: nyárra jön az ősz, télre a tavasz. Örökké egyforma, egy örök körforgás.
A hírmondó természetközeli ember, de nem cselekvő a természetközelisége, nem alakítja a természetet (nem ás, nem ültet), hanem csak külső szemlélő. Nem figyel a világ híreire, csak a természetre. Saját magára koncentrál, saját érzéseiről, gondolatairól, életéről beszél, nem a világ dolgaival foglalkozik. A hegyen ül, magasan.
A filozófiai fejtegetést a lírai én a kisantant fenyegetésére utaló célzással fejezi be: „a rossz szomszéd a folyón túl / gépfegyvert próbál…”.
Ezután az ősz eljövetelének erősen átszemélyesített részletezése készíti elő a 2. egységet. Amikor elmúlik a nyár, a hírmondó lejön a hegyről a sűrűn lakott völgybe az emberek közé, és azt kiáltja nagy hír gyanánt, amit mindenki tud: „ősz van!”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
