A 2. egység (7-10. versszak) a hasonlat feloldása („úgy vagyok én is”), a próféta-költő azonosítja magát ezzel a különös hegyi hírnökkel. Idős emberről van szó, akit bölcsebbé tettek az évek, szíve csak ügy feszül a szavaktól, de csak azt mondja el, amit az állatok és a növények is tudnak.
A „hír” értelmező közlése után a lírai én himnikus, prófétai hangnemű magánbeszédben küzd a kimondás feladatával. Itt visszatér a mű kiinduló paradoxonja. Az, hogy a hírnöknek látszólag nincsen semmi különös mondanivalója, arra irányítja rá a hallgatóság figyelmét, amit mindenki magától észrevesz.
A hírnök csupán annyi hírt hoz, hogy ősz van. Kitűnik azonban a költői „levegővétel” nagyságából, hogy ez a kinyilatkoztatás többet jelent önmagánál: a heroikus küzdelem a közlendővel mutatja jelentőségét.
A „hír” nem más, mint a szent Ritmus, az örök szerelem nagy ritmusának a fölfedezése. Ehhez az örök rendhez, Isten verséhez képest minden más apróság, az emberi világban zajló események jelentéktelenek. Így aztán a különös hírmondó valóban „nagy hír tudója”, mert csak a lényegre figyel. Ő csak az őszt érzi, és a tél közeledtét (a fehér tigris puha lépteit).
Az ősz hangsúlyozása felidézi Jézusnak az idők jeleire vonatkozó kijelentését („Képmutatók, az égnek és a földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; erről az időről pedig mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni?” Lk 12,56). Így a természeti kép történelmi, sőt eszkatologikus keretbe kerül.
Babits természeti párhuzammal élve érzékelteti a megöregedést: a hegy, melynek hó ül a tetején az öregségre utal. A beszélő ki is jelenti, hogy hó ül az ő fején is, hogy öregszik (ez metaforikus képe az öregségnek). És annál több mondandó feszíti, minél őszebb a feje. Sok mondanivalója van, de ezek nem a mindennapi hírek. A lényeg belülről jön. S ez ismétlődik újra meg újra.
A zárlatban megjelenő kikelet, a „tavasz dzsungele” kép az érzéki, tömény, csillogó, bujaságra ösztönző életet, a fiatalos életerőt jelenti. Ha túl vagyunk a harapós, bántó, veszedelmekkel teli időszakon, akkor jön a dzsungel, a termékenységet hozó élet, melyben eltűnik az ősz, de nem meghal, csak elmegy, és majd újra előjön.
Mondott hát a költő az embereknek valami fontosat? Nem, csak amit mindenki tud: ősz van. És ezzel az igazi, nagy művész magatartását jellemezte Babits. Az igazi művész a természet legegyszerűbb, leglényegesebb ősjelenségeire figyel. Nem az emberi világ egyszeri, esetleges történései érdeklik. Ugyanis a természet az emberi életet is magában foglalja, és jelenségei mögött az élet egyetemes, minden élőlényre érvényes törvényei rejlenek.
A Mint különös hírmondó A gazda bekeríti házát című verssel rokonítható, mert ugyanaz a képi világ jellemzi. Csak hangneme más, mert míg annak fő üzenete az értékőrzés, addig itt a figyelemfelhívás gesztusa a leghangsúlyosabb: a történelem, a „gyermeki civakodás” mellett van egy másik, hatalmasabb erő, a természet ritmusa, s erre a hatalmasabb erőre mutat rá a költő. A zárlat bizakodó, reménykedő hangot üt meg.
A Mint különös hírmondó rímtelen négysoros versszakokból áll, amelyek nehezen közelíthetők meg a hagyományos verselési módokkal. A költemény dallama, verszenéje egészen különös, sokan sokféleképpen ritmizálták. Babits nem követett prozódiai szabályokat, tiszta képletű sor alig fordul elő a versben.
A sorok többsége változó szótagszámú, leginkább szabadverses jellegű. A harmadik és az utolsó előtti strófa hexameteres, ezzel jelöli a költő az egymással szemben álló felekről szóló beszédet. Ezekben a sorokban festi meg ugyanis a gyermekies emberi világot és a tőle független nyugodt, méltóságteljes és kozmikus rendnek engedelmeskedő természetet.
Persze, a hexametert is csak nagyjából lehet megnevezni a vers ritmikai alapjaként, mivel Babits nagyon szabadon kezeli a sorfajt. Csak fenntartásokkal beszélhetünk hexameterről.
