A vers 4 szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1. versszak) a konkrét élethelyzetet írja le: a beszélő találkozik szerelmével, és örömét fejezi ki a találkozás felett (egy boldog felkiáltással, érzelmi kitöréssel). A túlzó öröm kifejezésre juttatja, hogy a lírai én értékrendjében Júlia áll a legelső helyen: nélküle értelmetlen, értéktelen a világ.
A kor szokása szerint üdvözli is Júliát, köszön neki: „Egészséggel!” (ez nem Júlia egészségi állapotára vonatkozik, hanem a 16-17. század szokásos üdvözlési formulája).
A 2. egység (2-4. versszak) metaforák és megszólítások, köszöntések sora („szívem vidámsága”, „lelkem édes kévánsága”). A szeretett nőt azonosítja mindennel, ami a testnek és léleknek jó (metaforák: „drágalátos palotám”, „jóillatú piros rózsám”), felhasználja ehhez a főúri élet természetképeit, azt, amit belőlük a legértékesebbnek vél.
A 2. strófa metaforái az érzelmi élet (vidámság, édes kévánság, boldogság), a 3. strófa metaforái a virágszimbolika (jóillatú piros rózsám, gyönyerő szép kis violám) területéről valók. A 4. versszakban fényszimbolika jelenik meg (nap fénye, szem fénye).
Megjelenik értékként a főúri világ (palotám) és a női test szépsége (fekete szemöldök) is. És egyéb értékek is találhatók (pl. élet reménye).
Mindez a teljességet fejezi ki, és tovább már nem lehet fokozni.
Hatásnövelő eszközök: jelzők halmozása, birtokos szerkezetek és első személyű birtokos személyjelek torlódása.
A 3. egység (5. versszak) himnikus, fokozásos halmozás az eszményített nőről (szívem – lelkem – szerelmem – fejedelmem). Ez a versszak mintegy összefoglalja az előző négyet.
Az üdvözlési forma („idvez légy”) a vallásos himnuszokból, imákból származik. Ez még magasabb szintre emeli a verset, a szerelmi érzés nem áll messze a vallásos áhítattól. Az utolsó metafora (fejedelmem) azonban ismét világi érték.
A 4. egység (6. versszak) egy lovagi bók és a rá adott válasz leírása (a szerelmes lovag és hölgye közt óriási a társadalmi különbség, áthidalhatatlan távolság van köztük).
A zárlat életképszerű elemeket tartalmaz. A „megalázkodó”, térdet-fejet hajtó lírai én esdeklő szavaira Júlia csak egy mosollyal válaszol. Ez egy fölényes, hideg mosoly valószínűleg, ami Júlia megközelíthetetlenségét jelzi, de legjobb esetben is egy szemérmes Mona Lisa-mosoly, ami nem ígér semmit. Semmi esetre sem kacér vagy magakellető mosoly.
A vers idősíkja itt megváltozik: jelen idő helyett a költő múlt időt használ (egy régi magyar igeidőt, elbeszélő múltat). Ez arra utal, hogy a versben leírt véletlen találkozás nem a jelenben történik, hanem valamikor a múltban történt (hogy mikor, az közelebbről nincs meghatározva), és most a jelenben a beszélő csak felidézi ezt a múltbeli helyzetet, ahogy Júliával találkozott és köszönt neki térd-és főhajtással, illetve szavakkal.
A Hogy Júliára talála, így köszöne neki… ütemhangsúlyos verselésű (a középkori magyar költészet jellemzően ütemhangsúlyos verselésű volt, amely metrum a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapszik).
A vers Balassi-strófában íródott, de nem a teljes Balassi-strófa jelenik meg benne, hanem annak egy rövidített, kétütemű 16-os változata. Rímei bokorrímek (a a a a).
