A muzsikáló szépség
Lillám! midőn szemem nézi
Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
Elmerűlt képzésemet;
Látván Citére virágit,
Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
Szűk mellyemben viselem.
De midőn szácskád daljára
A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
Szívem ölöd s élteted.
Truccol fülem a szememmel,
És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
Dalod bájolásinak.
A hangok virággá válnak
Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
Teremtő újjaidon:
Mint midőn a nyílt rózsákkal
Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
Zeng az Ámor innepén.
Vajha rózsává válhatnál,
Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
Fülemüle képibe!
Óh, nem lenne a vidéken
Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
Vígabb madár nálamnál!
Nyíló kelyhedet megszállnák
A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
Érzésim énekleni.
Volt néhány boldog hetük – hogyan is tudott volna a lány ellenállni a rázúduló csodálatnak, bókoknak és a költő udvarlásának, mely talán a hiúságát is legyezgette kicsit. Meg kell jegyeznünk: Vajda Julianna volt az első lány a magyar irodalomban, akit „hivatásos költő” kért feleségül! Tehát volt a helyzetben valami különös újdonság is. Júlia megpróbált „Lilla” lenni: szerelmes volt és bizakodó.
Problémát jelentett azonban, hogy a költőnek nem volt biztos állása, állandó jövedelme, így házasodni sem tudott. De annak ellenére, hogy nem volt se földje, se boltja, se dunai gabonáshajója, embernek érezte magát és önérzetesen hitte, hogy méltó a lány kezére.
„Ha van állás, van lány”… – Csokonai álláskeresése
A házasság vágya miatt most már mindennél fontosabbá vált Csokonainak, hogy állást találjon, mert tudta, hogy másképp nem nyerheti el Vajda Juliannát. El is hagyta Komáromot, s előbb Pesten próbált szerencsét (könyvkiadókkal tárgyalt, lapot akart alapítani, tudós társaságot szervezni), de sorra kudarcok érték, majd az 1797-es év végét Keszthelyen töltötte (ahonnan verses levelet küldött Lillának karácsonykor). Abban reménykedett, hogy a jövő karácsonyt már kedvesével töltheti (szerelmük kilenc hónapja alatt többet volt távol, mint Komáromban a lánnyal).
Néha elfogta valami rossz érzés, hogy minden hiába, de győzte még erővel: hihetetlen teherbírással, kitartással küzdött, próbálva megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Amikor távol volt, akkor is gondolt a lányra, erről tanúskodnak hozzá írt versei, mint amilyen a Lillához távollétemben:
Lillához távollétemben
Lilim! csoport öröm között
Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.
A szent barátság csillaga
Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.
Ha nincs az én Lilim velem:
Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.
A szem, fül és egyéb tagok
Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.
Te bírod, óh tudod magad,
Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.
De mit könyörgök íly nagyon
Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén’:
Többé nem is terhellek én. –
Ha már enyím az, akié
Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
Van-é? s ha van, ki a’?
Nincs, Cipri, nincs… De kémlel itt
Nehány irígy – csitt, Cipri, csitt!
Ne szólj te erről senkinek,
Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.
Én téji versbe foglalom
Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? – Csók!
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
