Kifejezőeszközök: a felsorolás a vers legnagyobb ritmusteremtő, gondolatrendező eszköze (a 2. versszak hasonlatai, a 3. szakasz birtokos jelzői), ezenkívül található szóismétlés (pl. közt, most, nyelve), ellentét (pl. pusztulás-megmaradás, jelen-múlt), párhuzam (jelen-múlt) és az azonos mondatrészek, ill. a jelzők halmozását figyelhetjük meg.
Éles áthajlások találhatók a versben, de ezek itt nem zaklatottságot jelentenek, hanem a koszorút képezik le: úgy fonódnak egybe a sorok, mint a koszorút alkotó ágak.
Költői képek tekintetében a vers metaforára épül: nyelv=tűz, s ebből bontakozik ki a kígyó-hasonlat. A hasonlatok a múlthoz kapcsolódnak. Ezek a képek különös asszociációkat kelthetnek, pl. a Biblia juthat eszünkbe a tűz, kígyó, bábeli zűrzavar képeiről.
Retorikai eszközök: állítás-bizonyítás, azaz az érvelő szövegek felépítése jellemzi. Nem a zeneiség a fontos Illyés Gyula számára, hanem a gondolatiság, az érvelés, a meggyőzés.
A cím egyetlen névszó. A koszorú a hála koszorúját jelenti, mely most az anyanyelvet illeti szépségéért, nemzetet megtartó erejéért.
A szöveg 3 szerkezeti egységre tagolódik, melyek egyre hosszabbak. Az egyre növekvő terjedelem egyre bonyolultabb mondatszerkezetet eredményez. Ezzel párhuzamos az indulatok fokozódása is.
Minden strófa egy-egy mondat, jellemzően kijelentő mondat. Úgy tűnik, mintha a költő mindent egy lélegzetvétellel akarna elmondani, egyetlen mondatba akarna sűríteni mindent az anyanyelvéről (a 23. sortól kezdve a szöveg egyetlen sokszorosan összetett mondatból áll).
Az 1. egység (1. strófa, 7 sor) az anyanyelvet szólítja meg. A kezdő sorok a tűz képét asszociálják, ez a szuggesztív tűz-metafora az oka, hogy a nyelv nem puszta fogalom a versben, hanem szinte a tűz lángnyelveit is belelátjuk: egy élő, lobogó, forró dolog.
A lángnyelvekről a Szentlélekre asszociálhatunk. Az Újszövetségben olvasható, hogy a Jézus mennybemenetelét követő tizedik napon – a zsidó pünkösd ünnepén – együtt voltak Jézus követői, s a Szentlélek tüzes nyelvek formájában szállta meg őket, mire különböző nyelveken kezdtek beszélni (Apostolok cselekedetei, 2,1 – 13). Így a nyelveken szólás isteni ajándék is.
A versbeli tűz azonban kígyóként iramodik a talajon, így a tűz-metafora átmegy a kígyó-hasonlatba. Ez a kép a veszélyhelyzetet érzékelteti: baj van, hiszen az, akit a koszorú illet (a magyar nyelv), lefojtva, megalázottan, a talaj szintjén, a fű között, a gazban éldegél. Lobogó, de megalázott a magyar nyelv. És ez szinte mindig így volt.
A „megalázott” egy hátravetett jelző, amelyet a jelzett szótól távol helyezett el a költő, így nagy nyomatékot kap.
A 2 egység (2. strófa, 15 sor) a múltat idézi meg, a magyar nyelv szívósságát, amely túlélt minden körülmények között. A történelmet a beszélő egy sor hasonlatban idézi fel, viszonyítási pontként, amely segíti a jelenlegi helyzet értelmezését. A hangsúly ugyanakkor a „most”-on, a jelen helyzetén van. A jelen állapotot akarja érzékeltetni a múltból vett hasonlatokkal.
A hasonlatok felvillantják azoknak az embereknek az alakját, akik a nyelv épségét megőrizték: a behúzott vállú parasztokat, a meghunyászkodó öregeket, a tatárjárás idején a nádkúpban remegő lányokat, a rabszíjra fűzött gyerekeket, akiket elhurcoltak a törökök, a külső támadások tehetetlen, kiszolgáltatott áldozatait.
Valósággal belehallani a sorokba a Himnusz szavait: „Most rabló mongol nyilát / zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / vállainkra vettünk.” A költő a „most” szó háromszori ismétlésével ránt vissza minket a múltból a jelenbe. Közben az indulati-érzelmi telítettség egyre fokozódik.
A múlt és a jelen a hajszálgyökér-motívumban egyesül (Illyés egyik esszékötetének is ez a költői kép a címe). A hajszálgyökerek azokat a sokrétű érzelmi-gondolati kapcsolatokat jelképezik, amelyek az embert egy-egy közösséghez (család, társadalmi osztály, nemzet, emberiség) kötik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
