Értelmezés: nem eseménytelen a regény, vannak külső történések is, de a szöveg nagy része egyértelműen tudati eseményeket közöl.
Nem a közvetlen történés, hanem annak reflektálása áll a középpontban. A valóság interpretálásának, értelmezésének játéka zajlik. Hogyan írhatja meg regényben azt, ami a valóságban megtörtént vele?
Két réteget fedezhetünk fel a műben, és a kettő összefüggésben áll egymással:
- ismeretterjesztés, kínosan precíz beszámoló (önmegfigyelés)
- álmok és reflexiók szövevénye, költői réteg (művészi alkotás)
A közvetlen eseményekre Karinthy érzések, gondolatok, álmok formájában reflektál. Gyakran az események nem is a valós síkon, hanem a víziók, látomások síkján zajlanak.
Karinthy érdeklődött az őrület, az álom, a fantázia világa iránt, és nem korlátozza bölcselkedő hajlamát sem, így az olvasó sosem lehet biztos benne, hogy amit épp ír, az valóban úgy történt meg. A mű valóság és fikció keveréke, a valóság feltárásának szándéka és a képzelet teremtő ereje is szerepet játszik a megírás során.
A szöveg jelentős része a személyiség széthullásáról tanúskodik. Pszichologizáló regényről van szó – Karinthy a saját lelkivilágát írja le, lelki jelenségeket boncolgat. Megfigyelőként (orvosként) és a betegség elszenvedőjeként is figyeli saját teste fizikai romlását.
Sokat töpreng a személyiségről: ki az az én? Hol van az én? Van az énke. Hol van a személyiség határa? Az összes modern személyiségprobléma felvetődik a műben.
Emellett egy tudományos jellegű betegségleírást kapunk személyes átéléssel. Karinthy a jelenségeket (sejtek, kémiai folyamatok, agyműködés) folyamatosan magyarázgatja, tudományos jelleggel.
Magáévá tette a tudományos racionalizmus szemléletét – de ha racionális és ésszerű a hozzáállása, akkor mi baja a hamvasztással, miért berzenkedik tőle?
Emellett tele van a szöveg elmélkedésekkel, spekulációkkal, bölcselkedésekkel, ami az esszéregényre jellemző. Például hol van az álom határa? Ezt álmodtam vagy ez a valóság? (Elmélkedéssel egybekapcsolt megfigyeléseket jegyez le.)
Az Utazás a koponyám körül nem egyszerű valóságregény, hanem fantasztikus regény is. Az a legfantasztikusabb a regényben, amit a valóság komponál. Amit objektív valóságnak tekintünk, az maga a teljes misztikum.
Objektivitás és szubjektivitás, valóság és fantasztikum összekeveredik. Ez a mű „a hősies önmegfigyelés csodálatos eposza” (Bálint György szerint), egy nappali álom.
A mese, a fantasztikum, a látomás, a képzelet, a vízió is benne van. A valóságossal, a reálissal ötvöződik az irreális, a fantasztikus, a rejtélyes, a misztikus.
A betegség első tüneteinek megjelenésekor például furcsa valószerűtlenség-érzése van az elbeszélőnek. „Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. S ami a leghihetetlenebb, az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok – az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán.”
Ez az érzés később fokozódik, és talajvesztéssé, identitásvesztéssé terebélyesedik. Önmagának és a világnak az érzékelése eltorzul, megbomlik, pl. hontalannak, idegennek érzi magát a városban, ahol él: „Valami lassan fejlődő ellenséges hangulat lett úrrá rajtam. És mint a verkli, egyre nyöszörgőbben, egyre keservesebben jön utánam, jár utánam, fordul be az utcasarkon a káprázat, hogy vendégségben vagyok. Igen, haragos irigységgel, vendégségben járkálok egy idegen városban, ahol figyelnek és várnak.”
Egy olyan életérzés uralkodik el, hogy a dolgok és a jelenségek elveszítették a hitelesség biztonságát, esetlegessé váltak. Olyanok, mintha azonosak lennének önmagukkal, holott a lényeg és a jelenség között áthidalhatatlan szakadék tátong.
Karinthy humorának sajátos vonása a dolgok visszájára fordítása, itt azonban tragikus módon nem viccből fordul minden a visszájára. Ez is mutatja, hogy a legmélyebb humor és a legmélyebb tragikum valahol egy tőről fakad – az életnek ugyanaz az érzékelési módja érvényesül mindkettőben, és egy pillanat alatt átcsaphat egyik a másikba.
A regény a bergsoni időszemléletet követi. Nem tudjuk, mi az idő, velünk történik-e vagy rajtunk kívül történik-e. Nincs múlt és jövő, csak jelen van, és még a jelen is csak egy pillanat, és nem megragadható. Csak az van, ami abban a pillanatban van, az egésznek további felsőbb rendeltetése nincs.
Gondolkodás, tudatmozgás, álom, lázálom, emlékezés egyaránt megjelenik. Az emlékezésnél például az emlékkép most van, pedig amire emlékezünk, az már előbb megtörtént. De olyan dolgokra is tudunk emlékezni, amelyek nem történtek meg! Az emlékezés ugyanis egy bonyolult lelki folyamat.
Karinthy lélektani felismerései revelációszerűek. Például a kisujjunkat soha nem érezzük, de ha megvágjuk, akkor úgy érezzük, mindig a kisujjunkat verjük be.
A félelem pszichológiája is megjelenik az időbeliséggel összekapcsolva. Amikor a vízbe esik, érzi, hogy a víz közönyös és ettől halálfélelme van. Fuldoklik, a kutya úszik utána, és ő erősnek mutatja magát a kutya előtt. Később sokkal jobban fél, amikor visszaemlékszik a történtekre, mert utólag sokkal jobban tudatosul benne, hogy milyen veszélyben volt.
Az elbeszélő eleinte bujkál az igazság elől. Le akarja tagadni önmaga és mások előtt azt, amit az elejétől fogva gyanított: hogy beteg, de végül megtörik és elmegy a klinikára. Ekkor felébred benne a megismerés vágya, és higgadtan figyeli magán a tüneteket. Ahogy romlik az állapota, úgy javul a kedélye, mert már nincs bizonytalanságban.
A betegségét (agydaganatot) halálos ítéletnek tekinti. Amikor megnevezik ezt a betegséget, amikor kimondják, hogy ez egy daganatos betegség, akkor úgy érzi, a halálos ítéletét mondták ki.
És furcsamód a legbanálisabb gondolatok jutnak eszünkbe közvetlenül azután, hogy valami szörnyűség történt velünk. Másképp látjuk a világot, olyasmit veszünk észre, amit máskor soha.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
