A sorvégi gondolatjel jelzi, hogy meg kell állnunk, újabb váltás következik. Jön a vers második csúcspontja:
Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépít tégedet újra képzeletem,
S vendégidet színről-színre szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
Egyszerre a romos csárda megelevenedik a költő képzeletében, akinek fantáziája megidézi, milyen lehetett egykor ez a csárda, mikor még működött és utasok szálltak meg benne.
Igazi népi életkép ez a rész. Petőfi egy csomó jelképes alakot (vándor, szegénylegény, zsidó stb.) vonultat fel, melyek mind egy reális élet vízióját idézik elénk. Jellegzetesen falusi, kisvidéki csoport ez, aki a csárdában iszogatva igyekszik kilazulni a mindennapi gondokból. Egy dolog köti össze a borozókat: a kezdődő kapatosság.
Életrajzi feljegyzésekből tudjuk, hogy Petőfi nagyon szerette a csárdák, kocsmák világát: szerette a bagófüstös közeget, szerette a gyertya vagy mécses fényénél, vagyis a félhomályban elnézni az emelkedett hangulatban borozgató vendégsereget.
Egy csárdában jó néhány érdekes, nem mindennapi figurát is lehet látni, mint pl. az üveges zsidó vagy a drótostót. „S több ilyen borozó”, mondja Petőfi, jelezve, hogy sok mindenféle alak látható a csárdában.
A költő minden alakot egy félmondattal vagy egy rövid szóval jellemez csak, az összkép mégis sokszínű lesz, hiszen a szűkszavú „portrék” pontosak, hitelesek.
Ezzel párhuzamosan a csárda szimbolikája új jelentéssel gazdagodik: nemcsak egy romos, azaz „halott” épület már, hanem annak a közösségnek a halálát is jelenti, amely használta. Tehát nemcsak az anyag, hanem az ember halálát is jelképezi.
A „seregszemle” nem ér véget itt, hanem az történik, hogy a legvonzóbb, legszebb látvány, a fiatal, csinos csaplárné látványa egyszerűen eltereli a beszélő figyelmét minden másról:
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a szivét.
A rendszerint csinos, takaros csaplárnéval, aki köztük forgolódott és járásával, nézésével felajzotta érzékeiket, olykor vaskos szavakkal évődtek az a vendégek.
A deákot ez olyasmire késztette, ami miatt Petőfi kedves cinkossággal a „hamis” jelzővel illeti őt (amihez ma talán a „huncut” szó jelentése áll a legközelebb).
A csaplárné és a deák ölelkezéséről finom távolságtartással ír a költő, ami arra utal, hogy az egész pajkos, vidám szerelmeskedés az ő szemében az öröm és a szépség szimbóluma. Ez egy önfeledt, boldog pillanat, amellyel szimbolikusan elértük a csúcspontot, ahonnan már csak lefelé vezethet út.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Az enyelgést ünneplő költőnek eszébe jut, hogy hol lehet ezalatt a csaplárné férje, a vén csaplár, akinek ilyen szerelmi kaland miatt már rég vérben kéne forogjon a szeme, hiszen a csaplárné és a deák ölelkezése végső soron házasságtörés.
Petőfi nyomban válaszol is önmagának a kérdésre: a csaplár az igazak álmát alussza kint a szénakazal tövében. Ezzel a játékos mozdulattal már észrevétlenül ki is léptünk a csárdából, már odakint vagyunk, hiszen a csaplárt látjuk.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
