A halogatás tulajdonságát fejezi ki a strófák utolsó sorában vissza-visszatérő, azóta szállóigévé vált refrén: „Ej, ráérünk arra még!” Ezt a mondatot vagy Pató Pál úr nevét akár hétköznapi beszélgetésekben is hallhatjuk, annyira összeforrt a lustasággal, a semmittevésre való hajlammal és a halogatással.
Állítólag Pató Pál urat Petőfi valós személyről mintázta: modellje egy Pathó Pál nevű felvidéki magyar kisnemes, aki Esztergom vármegye alszolgabírója és Szőgyén község jegyzője volt, és 1793-tól 1855-ig élt. Petőfi valószínűleg 1846-ban ismerte meg, amikor Jókaival Esztergomba utazott Várady Antal lakodalmára.
Meglepő, hogy a költő pont az ő nevét használta fel és pont őt tette a dologtalan, ráérős, parlagi gondolkodású magyar nemes jelképévé, a valódi Pathó Pál ugyanis közszeretetnek örvendő, dolgos, agilis ember volt, aki megvédte a hozzá fordulók érdekeit. 1848-ban például ő szervezte meg a magyarszőgyéni nemzetőrséget.
Valóban volt egy olyan szavajárása, hogy „ráérünk még erre”, viszont a versbeli Pató Pállal ellentétben a valódi Pató Pál mindig azonnal cselekedett. És bár valóban későn, ötven évesen nősült meg, népes családja lett, öt gyermeke született. Halála után felesége és rokonai szép síremléket emeltek neki, Szőgyén község pedig, mely a mai napig tiszteli az emlékét, szobrot is állított neki.
A kommunista rendszer oktatáspolitikája a Rákosi-korszakban kötelezővé tette, hogy az általános iskolás gyerekek a Pató Pál úr című verset kívülről megtanulják. A cél az volt, hogy beléjük vésődjön: a nemesember mind lusta parazita, aki mások munkájából él.
Ennek az általánosító, sarkos véleménynek a besulykolására azért volt szükség, hogy a fennálló rendszer, amely kifejezetten a nemesség és a vagyonos polgárság ellenében osztályalapon határozta meg magát, ezáltal is igazolja saját létjogosultságát.
További érdekesség, hogy Pató Pál néven 1999-ben párt is alakult, amely persze nem volt igazi párt, hanem a valódi politikai pártok paródiája akart lenni. Jelmondata: „A lustálkodás alapvető emberi jog!” Végül a bíróság nem engedte párttá alakulni, mert tevékenységét közösségellenesnek tartotta.
Érdekes módon Pató Pál úr személyében Petőfi nemcsak a lusta, elszegényedő földbirtokost figurázta ki, akire ősei nagy vagyont hagytak, még sincs semmije, hanem a vers végén mintegy csattanóként kihangsúlyozza, hogy az, ami Pató Pál úrnak legnagyobb hibája, az egész magyarságnak nemzeti karakterjegye:
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
Maró gúny érezhető abban, hogy Pató Pál úr azért nem hibás, mert nemcsak ő ilyen, hanem minden magyar… Hiszen ez, ha így is volna, természetesen nem mentség a számára.
Pató Pál alakjában Petőfi az átlag magyar földbirtokost akarta kifigurázni, tehát Pató Pál nem népi figura, hanem kisnemes vagy bocskoros nemes. Ugyanakkor az is hangsúlyt kap a versben, hogy Pató Pál úr magyar nemes (a költő talán úgy gondolta, más országokban nem ilyen a nemesség, mint nálunk).
Ezek szerint Petőfi a lustaságot és a halogatást nemcsak osztályjellemzőnek tekintette, hanem etnikai jellemzőnek is, jellegzetesen magyar karakterjegynek. A vers nemcsak a nemesi réteg, hanem a magyar mentalitás görbe tükre is.
Az, hogy a magyar nemes milyen, Petőfi számos versének témája lett. A Pató Pál úrban még csak egy hibát, egy emberi gyarlóságot figuráz ki, de későbbi hírhedt versében, A magyar nemes címűben ennél sokkal tovább megy, s a magyar nemesség teljes bűnlajstromát pontokba szedve közreadja.
Sajnos a torzító tükör, amit a nemesség elé tartott, a valóságot mutatta. Nem vádolhatjuk Petőfit túlzással, a nemesi osztállyal szembeni előítélettel vagy elfogultsággal: azt verselte meg, amit látott, az igazat. Valóban többségben voltak akkoriban a Pató Pál urak, ha az igazi Pathó Pál nem is tartozott közéjük…
