Tatjána: befelé forduló, őszinte, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet élő lány, a mű legértékesebb szereplője. Erkölcsi nemessége, ártatlansága, gyermeki bája, egész belső összhangja magasan a byronkodó Anyegin fölé emeli.
Tatjánával Puskin megteremti az orosz nő archetípusát, a 19. századi orosz nőalakok ősképét. Alakját megható gyöngédséggel ábrázolja, nagy szerelmének, Rajevszkij Máriának tulajdonságait adja neki.
Tatjána nagyon más, mint a környezete, mert kifinomult lelkivilága van, merengő, álmodozó alkat. A regény az orosz nő legértékesebb típusaként mutatja be. Ösztönösen kötődik az orosz földhöz, a falusi tájhoz, a néphez, a régi népszokásokhoz, a hagyományokhoz („Tanjánk orosz volt ösztönében, / S nem tudva, mit miért szeret, / Zord szépségét élvezve, mélyen / Szerette az orosz telet”).
Kislánykorában sem volt soha olyan, mint a többiek. Nem volt vidáman ugrándozó gyermek, nem vegyült el a zajos gyerektársaságba, és nem azokat a dolgokat csinálta, amiket más kislányok: nem varrt, nem hímezett, nem játszott babákkal.
Később az olvasásba temetkezett, a vidéki élet szűk világát irodalmi szerepekbe való belehelyezkedéssel tágította ki. Főleg az érzelmes regényeket kedveli, Richardson és Rousseau szentimentális nőalakjait követi (Samuel Richardson 18. századi angol regényíró nevezetes hősnője Pamela, Jean-Jacques Rousseau legismertebb hősnője Heloïse a Júlia vagy Új Heloïse című regényből, amely a 18. század egyik legnagyobb könyvsikere volt).
Amikor Tatjána először megpillantja Anyegint, azt találgatja, hogy vajon melyik irodalmi alakra fogja emlékeztetni. A kedvencei Saint-Preux (az Új Heloïse-ból), Werther (Goethe híres regényének címszereplője), Grandison (Richardson egyik regényalakja). Úgy tűnik a számára, mintha ezek a regényhősök mind egy alakban egyesültek volna, és Anyeginben öltöttek volna testet.
Tatjána olyan fiatal lány, aki minden benyomásra érzékenyen reagál, így nem meglepő, hogy az első idegen férfi, aki megjelenik az életében, szerelmet ébreszt benne. Érzésvilága a szentimentalizmuséval rokon, a szerelemben a tökéletes harmóniát véli megtalálni. Ám az első szerelem mély és tiszta szenvedélyét nem Anyegin iránt érzi, hanem egy eszményképet szeret, amit beleképzel Anyeginbe.
De nemcsak Anyegint hasonlítja regényhősökhöz, ő maga is azonosul kedvenc szentimentális hősnőivel (Júlia, Delphine, Clarissa). Tehát Anyeginhez hasonlóan ő is irodalmi hősöket utánoz. Magánya, kivonulása a természetbe is részben irodalmi indíttatású (Rousseau természetszemléletének hatását mutatja), mint ahogy híres levelének – melyet franciául ír – nagy részét is különböző francia szövegekből, többek közt az Új Heloïse-ból kölcsönzi.
Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s részben ezért utasítja vissza a lányt. Nem veszi, nem veheti észre a szerep mögött meghúzódó értékes tulajdonságokat, pl. a harmóniateremtő nőt. Nem értékeli Tatjána természetességét, báját, hűségét, hagyománytiszteletét és azt a méltóságot, amivel vállalja a sorsát.
Kapcsolatuk újszerűségét az adja, hogy a lány a kezdeményező fél, ő vall szerelmet Anyeginnek és nem fordítva. Ezzel félrelöki a konvenciókat, hiszen a szokás passzivitást ír elő a nő számára. De Tatjána nemcsak szűziesen tiszta, hanem merész is, így bár félelem és szégyen közt hányódik, van bátorsága feltárni a szívét Anyegin előtt. Ezt keresetlen őszinteséggel, egyszerűséggel és nyíltsággal teszi.
Tatjána szerelmében nincs semmi számítás, semmi női praktika vagy kacérság. Erős, tiszta, naiv és őszinte érzés. A gyanútlan lány teljesen megbízik Anyeginben. Tudja, hogy a levél megírásával átlépett egy határt, nem a szokásnak megfelelően cselekedett, és ezzel Anyegin kezébe tette a sorsát, de jövendő boldogságukat tartja szem előtt.
A levelet a világirodalom legszebb szerelmes levelének tartják. Távolságtartó magázással kezdődik, mely egy ponton bizalmas tegezésbe fordul (a magázás hűvös, a tegezés szenvedélyesebb hangvételt tesz lehetővé). A záró sorokban újra visszatér a magázó formula. A lány úgy küldi el levelét, hogy nem meri végigolvasni.
A visszautasítás összetöri a lelkét, szerelmét azonban nem zúzza szét (azok közé a nők közé tartozik, akik életükben csak egyszer tudnak szeretni és azt az egyet mindvégig szeretik). Szerelme nem múlik el, de most már haloványan, szótlanul, hervadozva epekedik. Sokat szenved, éjjel nem tud aludni, és ha mégis alszik, iszonyatos rémálmai vannak. Álomfejtő könyvéből tragédiára, bánatra következtet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
