Szereplők, jellemek: Szabó Magda kívülről ábrázolja a regény alakjait, olyannak, amilyennek ő látja őket.
Szeredás Emerenc: a főszereplő (a valóságban Mariskának hívták). Öreg bejárónő, aki az írónő és férje lakását tartja rendben. „Az élete szüntelen segítés és munkálkodás.”
Különös teremtés az öregasszony. Szinte mindenki ismeri a környéken. Mindenkinek segít, ám senki nem ismeri őt igazán. Titkát, életét, múltját, jelenét nem adta ki soha senkinek.
Zárkózott, titokzatos, ám csupa szív figura. Látszólagos ridegsége ellenére viselkedése nem sértő, bántó vagy tolakodó. Sőt, sokszor meglepően figyelmes.
Furcsán tekint értelmiségi gazdáira, az írókat nem sokra becsüli, mert neki a munka kétkezi munkát jelent. Mivel az írás az ő szemében nem munka, szerinte az írók nem dolgoznak, s ezért egy kicsit lenézi őket.
Emerenc máshogy helyezi el magát a hierarchiában, mint a külvilág. Önmagára nem cselédként tekint. Ez a fordított hierarchikus viszony nemcsak az írónővel szemben mutatkozik meg, hanem a környék többi lakójával szemben is. Megalkuvást és parancsot nem tűrő személyiségét maga az írónő se tudja elhelyezni a saját világában.
Emerenc puritán asszony, ugyanakkor kérlelhetetlen. Őt nem lehet felfogadni, ő maga dönti el, hogy kinél akar dolgozni. Ha kiválaszt egy családot arra, hogy elszegődik hozzájuk, azzal megtiszteli őket. (És kimondottan borsos áron dolgozik, ami ellen senki sem mer tiltakozni.)
Az öregasszony tehát nagyon is elhajlik a normától. Emiatt furcsának találják, és ő is furcsának találja gazdáit. Ennek ellenére lassan megkedveli a házaspárt, az életük részévé válik, mintha rokon és nem bejárónő lenne.
Lassacskán ő veszi át az irányítást, ő szervezi a házaspár életét, de olyan bölcsességgel, hogy nem lehet haragudni érte.
Nem a szokványos házigazda-bejárónő viszony áll fenn az írónő és Emerenc között. Az öregasszony lassacskán megszereti az írónőt, s annak férjét, bár annyira ők se kerülhetnek közel hozzá, hogy beengedje őket az otthonába. Mindenki tudja, hogy Emerenchez senkinek se szabad belépni.
Egyedül él, csak féltve rejtegetett macskái jelentenek társaságot (a végén kiderül, hogy kilenc macskája van).
Magányába csak keveseket enged be, köztük az írónőt. („Egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek…”)
A többi szereplő: az írónő és a férje, valamint az alezredes, és Emerenc két idős barátnője, Sutu és Adélka csak Emerenchez való viszonyában jelenik meg. Az ő ábrázolásuk elnagyoltabb, mert nem fontosak.
Az írónő: a történetet elmesélő írónő hangjának tónusán érződik a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás. Saját tetteit Emerenc alakján és pszichéjén keresztül érti meg, és így rakja össze életének egy epizódját. Közben megkonstruálja Emerenc teljes élettörténetét, amely lassan, lépésről lépésre bontakozik ki. Ez a történet eleinte titok, s a regény olvasása során fokozatosan derül rá fény.
Az írónő férje: vele Emerencnek csak felületes kapcsolata van. Következetesen gazdának szólítja, de nem tekinti a ház urának. Tehetetlen, cselekvésképtelen embernek tartja. Mégis az írónő férje lesz az a történet végén, aki igazán megérti Emerenc tragédiáját és az írónő vétkét. Ő látja át a bejárónő halála után kialakuló kusza helyzetet is.
Az alezredes: Emerenc jó barátja, pártfogója, aki közvetít a bejárónő és a mindenkori hatalom között (amolyan ütközőzóna szerepet tölt be). Nagy szükség van rá, mert Emerenc világnézete sajátságos. Az alezredes a leglehetetlenebb helyzetekben is az emberség parancsát követi. Képes az íratlan törvények szerint cselekedni a leírt törvények helyett.
Emerenc barátnői:
Polett: magányos vénkisasszony, öngyilkossága kapcsán derül fény Emerenc nézeteire az élet értelméről és a halál szükségszerűségéről. Emerenc részt vesz az öngyilkosság előkészítésében, mert úgy gondolja, Polett számára eljött az idő, semmi se tudja többé az élethez láncolni, és ha eljött az idő, akkor el kell menni.
Polett kapcsán derül ki az is, hogy Emerenc nem hisz abban, hogy akár a saját, akár Polett sorsa megváltoztatható lenne, szerinte minden determinált és predesztinált. Részben identitása is ehhez a változatlansághoz kapcsolódik: a környezete, az őt körülvevő megszokott dolgok (tárgyak, házak, állatok, emberek) változása az identitása sérülését eredményezi.
Polett halála megelőlegezi saját későbbi halálát. Emerenc majd később nem akarja önmagát újra felépíteni a traumatikus események után, ezért gondolja már itt is úgy, hogy Polettnek sem sikerülhet. Emerenc Polettet is önmagán keresztül értelmezi, márpedig Emerenc hite szerint a körülmények megmásíthatatlanok.
Sutu: árulónak tekintik Emerenc halála után, mert azonnal jelentkezett az öregasszony megüresedett házgondnoki helyére. Kiközösítés lesz a sorsa, holott ő az, aki valamelyest megértette Emerenc szabályait és viselkedését.
Adélka: a legnaivabb szereplő, ő semmit nem értett Emerenc viselkedéséből, és úgy lebeg a történések fölött, hogy gyakorlatilag nem reflektál semmire. Mégis ő kapja meg Emerenc lakását. A többiek, az utca és a ház lakói ugyanis azt látják, hogy Sutu határozott lépésre szánja el magát, míg Adélka inkább kivár.
Viola: az író-házaspár kutyája, akit az írónő ment meg és fogad be, de Emerenc nevezi el és foglalkozik vele legtöbbet, így a kutya Emerencet tekinti gazdájának, neki engedelmeskedik.
Valójában Emerencnek nem a munkaadóival vagy a barátnőivel, hanem a kutyával, Violával alakul ki a legszorosabb kapcsolata. Viola egyszerre gyerek és férj a számára, és összekötő kapocs a gyermekkor és a felnőttkor között. Emerenc annak ellenére nevezi el Violának, hogy kan kutya. Ezzel is egy gyerekkori emlékhez kapcsolja. Azt a kisborjút hívták Violának, melyet gyermekként rajongva szeretett, és amelynek pusztulását végig kellett néznie.
Emerenc szeretete a kutya iránt végletes és sokszor kegyetlen. Ha úgy tartja kedve, akkor üt, és sokszor tajtékzik, büntet (akár ártatlanul is, mint Évike elmaradt látogatása esetében), kénye-kedve szerint bánik Violával. A kutya mégis annyira szereti, hogy újra és újra megbocsát, és vakon engedelmeskedik neki.
Emerenc macskái: ellentmondásos az öregasszony viszonya a macskáival is. Befogadja és megmenti őket, de épp ezáltal megfosztja őket a túlélés lehetőségétől, hiszen nem mehetnek ki, és a zárt világban más szabályok érvényesek. A macskák nem félnek a kutyáktól, mert Viola nem bántja őket, és nem tudják, mi veszélyes, mi nem. Emerenc is tudja, hogy a halála után a macskák nem tudnak majd önállóan túlélni a kinti világban, ezért megkéri az írónőt, hogy mindet altassa majd el.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
