Értelmezés: a regény főhősei az írónő és Emerenc. Kettejük élettörténetét más-más módon ismerjük meg. Az írónő saját életének csak egy részletét, epizódját meséli el, ehhez kapcsolódva viszont Emerenc teljes élettörténetét elmondja. Emerenc élettörténetének megértésén keresztül elsősorban önmagát akarja megérteni.
Folyamatosan magyarázatot keres múltbéli tetteire és mentegeti magát. Még ő sem érti teljesen, mi is történt valójában, hogyan értelmezhető a kettejük közt kialakult viszony. Nem tud mást tenni, utólag értelmezi a jeleket, utólag rekonstruálja a történteket. Ezzel a saját kérdéseire keres választ.
Végül újraértelmezi önmagát Emerenchez fűződő kapcsolatának hatására, ám ehhez be kell lépnie azon a bizonyos ajtón, amely a bejárónő titkait rejti. Így Az ajtó lényegében az emlékezés és az önértelmezés regénye, az identitás kereséséé. (Csak az elején még nem világos, hogy kinek az identitásáról van szó.)
Rögtön a regény elején megismerjük a végkifejletet, mert az írónő kijelenti: „Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.” Tehát már a történet elején megtudjuk a végét, az érdekes az, hogy hogyan jutunk el odáig. Ugyanis pontról pontra, fejezetről fejezetre, mintegy nyomokat követve kalauzol az írónő végig minket egészen a zárlatig. Az egész regény egy titok megfejtésének a folyamata, amely lépésről lépésre bontakozik ki.
A mű vezérmetaforája, a titok balladai hőssé teszi Emerencet, és maga az elbeszélés is balladaszerűvé válik. Stiláris eszközei (kihagyás, sejtetés, a végletes tragédia lírizálása) is ezt erősítik.
Emerenc megismerhetetlen, megközelíthetetlen regényalakból egyre plasztikusabbá válik a történet előrehaladtával. Ezzel párhuzamosan az írónő kezdeti kijelentései egyre megkérdőjelezhetőbbek lesznek.
Egyfajta valószerűtlenség is eluralkodik a regényben, ami annak köszönhető, hogy minden szereplő mást tud, mindenki máshogy értelmezi az eseményeket és másnak látja magát Emerencet.
A titokzatos figurának a többi szereplő konstruál egy arcot, mindenki másmilyet. Így az elbeszélés viszonylagossá válik, és az egyes információdarabkákat az írónőnek kell összeépítenie. Végül a sok dirib-darab emlékfoszlány összeáll előbb Emerenc, aztán a saját élettörténetévé.
Persze, Szabó Magda nem teljes egészében a valóságot írta meg. A fiktív önéletrajziságot hangsúlyozza, hogy az elbeszélő folyton újraértelmezi a múlt eseményeit a megértés érdekében. A múlt folyton változik a regényben, melynek reális elemei egyre bizonytalanabbak és jelszerűbbek.
Az Emerencről kialakuló kép nem egységes, mivel alakját nemcsak az írónő értelmezi, hanem mindenki, akivel az öregasszony kapcsolatba kerül (az állatok is). Olyan, mintha egy kirakós darabjait illesztenénk össze, különböző narrációkból bontakozik ki Emerenc alakja, mely hol tisztább, hol homályosabb, hol közelebb kerül, hogy távolabb.
Az írónő és a bejárónő két nagyon különböző nőalak: eltér a származásuk, iskolázottságuk, hátterük. Egyszerre szeretik és furcsának is tartják egymást, hol közelednek egymáshoz, hol eltávolodnak. Ellentmondásos kapcsolatuk ellenére szükségük van egymásra.
Az írónő férjét viszont Emerenc nem tartja sokra, csak felületes kapcsolatban van vele. Egy nagy gyereknek látja a férfit. (Ajándékot is olyat vesz neki, és az írónőnek is, aminek egy gyerek örülne. Úgy vásárol a gazdáinak, mintha gyerekeknek vásárolna, aztán megharagszik, amiért nem becsülik meg a holmikat, ebből is konfliktus támad.)
Az, hogy gyereknek tartja őket, kezdetben sértő, lekicsinylő felhangot kap, ugyanakkor van benne pozitív értékítélet is. A gyermeket általában tisztaság, naivitás, őszinteség jellemzi, ezeket a tulajdonságokat kötjük hozzá. Tehát az, hogy Emerenc gyereknek látja a gazdáit, egyszerre negatív és pozitív dolog.
Szabó Magda az egész művet Emerenc bemutatásának szentelte: az ő életét, valóságát, tisztaságát, hűségét, az állatok iránti szeretetét, makacs szolgálatát, életről és halálról való sajátos felfogását ábrázolja. A mindig zárt ajtók mögött lappangó titkok feltárásával tisztelegni akar az öregasszony előtt.
Fokozatosan tárul fel Emerenc múltja a regényben. Csalódások, veszteségek érték csak egész életében, ezek a keserű emlékek határozzák meg a jellemét. Ezért lett rejtőzködő, a titkaira nagyon vigyázó, ám nagylelkű, önzetlen személyiség.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
