Az „üdve nincs a keresztnek” sorban egy inverzió által előre kerül az „üdv” szó, ezáltal Ady a megváltódás vágyát hangsúlyozza.
Igen ám, de az „üdv” szót rögtön a „nincs” szó követi: nincs üdve a keresztnek, azaz a teherként hordozott, egy-egy halállal is felérő fájdalmas munkának, a folyamatos kínlódásnak nincs meg a gyümölcse. Úgy szenvednek, mintha ezer halált haltak volna, de hiába: ha ezerszer halnak meg, akkor ezerszer nincs üdv, ezerszer szenvedtek hiába.
Az utolsó két sor további magyarázatot ad a reménytelenség érzésére:
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
A „tevéssel”, a cselekvéssel és tenni vágyással tehát a „semmi” szó kapcsolódik egybe: semmit se tudtak tenni azért, amiért küzdöttek, egy tapodtat se haladtak előre a cél felé. Ki nem mondva itt is a magyar ugar motívuma áll a háttérben: azért nem tehettek semmit a magyar Messiások, mert a magyar ugar pusztulásra ítél minden változtatás iránti vágyat.
A magyar Messiások elrendelt sora a bukás. Ezt a tragikus elbukást fokozza az ismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága, monotonitása. Az utolsó két sor majdnem egyforma, egyetlen szó módosításával ismétli meg a sort Ady.
Azonban itt is ellensúlyozza valami az egybeesést: méghozzá az, hogy a két sor különböző mondattípusba tartozik: az egyik alárendelő okhatározói, a másik meg egy mellérendelő felkiáltó mondat. A közlés tehát csak formailag azonos, jelentésében különbözik. Ebből is láthatjuk, milyen mesterien tudott bánni Ady a nyelvvel.
Logikailag a halál, a semmi felé vezet a költemény, a halál, a megsemmisülés képzetei idéződnek fel az utolsó sorokban. Ugyanakkor van a versnek egy másfajta, eltérő irányú, rejtett sodrása is: gőgöt és öntudatot is érzünk ezekben a sorokban.
Nem csoda, hiszen Ady saját magát stilizálja ebben a versben, ráismerünk dacos hangjára. Ez a belső, lelki dac oldja a bánatot. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy Ady bánata nem puha és omlatag, hanem kemény és dacos. Igaz, hogy kínlódott, de volt ereje helytállni, volt ereje a szenvedés elviselésére.
Egy Ady-versben a lírai én igazából soha nem szenved teljes kudarcot, valahogy mindig felülemelkedik a tragikus helyzeten. Minden kilátástalanság ellenére is van benne valami makacsság: a magyar Messiások nem adják fel a küzdelmet. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.
A nyolcsoros vers Ady kedvelt strófaszerkezetében íródott (a 4 soros strófákat a költő nagyon szerette, gyakran él ezzel a szerkezettel, azonkívül a három szavas címeket részesíti előnyben). Olyan a vers, mintha egyetlen sóhajtás lenne.
A téma ismeretében érdekes a könnyed, szinte játékos versépítkezés: úgy tűnik, Ady lelke jól elbírta a fájdalom súlyát, hiszen a vers megformálása művészi fölényről tanúskodik. A szavak hangulata ugyan bánatot áraszt, de a vers rövidsége, dalszerűsége már eleve megcáfolja az elégikus, lemondó, meddő mélaságot.
A belső versépítkezés még árulkodóbb: az 1. versszakban chiasztikusan (fordított sorrendben) követik egymást az egyes mondatok (állítmány alany; alany-állítmány). Ez a nyelvi bravúr ellensúlyozza az egyhangúságot, a monotonitást, amit az ismétlések okoznak.
A magyar Messiások időmértékes verselésű, viszonylag tiszta képletű, jambikus költemény, de bele lehet hallani a magyaros ütemezést is (4/3 szótagra hasadnak sorai). A fájdalomtól elnehezített sorokat a változatosságra törekvő verselési bravúr magasba emeli, lebegővé teszi. Tehát két, egymással ellentétes formáló elv érvényesül a versben.
Ugyanúgy, ahogy maga Ady is eltérő indulatok, érzelmek hatása alatt élt ekkoriban: a tehetetlenség érzése valóban nyomasztó volt, de ahelyett, hogy lenyomta volna őt, dacot, kevély, konok „mégis”-t váltott ki belőle. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy teljesíti a küldetését.
Az elemzés Király István Ady-monográfiájának felhasználásával készült.
