A strófák elején áll egy megszólítás („Én asszonyom”), ami elárulja, hogy a vers egy tapasztalt, érett asszonyhoz szól, tehát nem egy fiatal lánynak akar udvarolni a vers beszélője.
A megszólítás sok gyöngédségről árulkodik, ugyanakkor mintha a lírai én gyűlölné is a kedvesét, vagy mintha harcolni akarna vele („be jó, ha bántlak”, „be jó, ha rossz vagy”). És a vers végén be is vallja, hogy a kapcsolatuk egy „nagy csatázás”, ami reményei szerint örökké fog tartani.
Ez a kettősség a szerelmi érzés bonyolultságát fejezi ki, amelynek a harc ugyanúgy része, mint a gyöngédség, a veszekedés, a lárma ugyanúgy, mint a csöndes vagy meghitt pillanatok.
Ady kapcsolata Lédával egyáltalán nem kellemetes, békés viszony volt, hanem viharos, felkavaró, harcolós. Olyan „se veled, se nélküled” típusú kapcsolat, amelyben a felek egyszerre imádják és utálják, kényeztetik és bántják is egymást. Az érzelmi hullámvasút szinte kezdettől fogva jelen volt Ady és Léda kapcsolatában, de nem okozott benne törést, éveken át tudták így folytatni.
Az egymás csépelése oda-vissza zajlik, tehát kiegyenlített a harc állása, nemcsak az egyik kínozza a másikat, hanem mindketten kiveszik a részüket a küzdelemből.
Az 1. strófában a lírai én bántja az asszonyt, és utána bocsánatát kéri (meakulpázok), a 2. strófában viszont az asszony a „rossz”, ő bántja a beszélőt, aki ezért olykor meg tudná ölni. A 3. strófa pedig leszögezi, hogy bár kölcsönösen bántják egymást, ezzel így semmi gond nincs, ez a viharos kapcsolat úgy jó, ahogy van, mert izgalmas és remélhetőleg örökké fog tartani.
A sok harc és veszekedés oka az volt, hogy egyikük se volt éppen simulékony természet: Ady is és Léda is erős egyéniségek voltak, egyikük se viselte jól, ha ellentmondtak neki. Ugyanakkor Léda sokat tett Adyért, igazából ő tanította meg az életre a fiatalembert, akiből őmellette lett felnőtt férfi. Kapcsolatuk persze megbotránkoztatta a korabeli társadalmat.
A vers érzelmi légköre, amely inkább a háborúra van kihegyezve, mint a szerelemre, nem jelenti, hogy ebben a kapcsolatban egyáltalán nem volt bensőségesség és odaadás, hanem inkább azt, hogy végletek közt csapongott: egyik pillanatban a felek szenvedélyesen odaadóak voltak, a másik pillanatban ugyanolyan szenvedélyesen harcoltak egymással.
A szenvedélyt különös érzelmi „hintajáték” kíséri olykor, amely egyszer erre, másszor meg arra leng ki: sérelmek, megbántódások, féltékenységek támadnak újra meg újra, de végül ezek az ellentétek mindig feloldódnak, a két fél egy-egy nagy veszekedés után mindig egymásra talál. Ezek a bántások és visszabántások nem gyengítették az összetartozás tudatát, se a kapcsolat intenzitását.
Van ebben a kettősségben valami meghasonlottság, de a diszharmónia ellenére a Léda-versek egyet világosan elárulnak: azt, hogy Ady vágyott egy társra és hogy a szerelemben menedéket keresett.
