A Párisban járt az Ősz típusa élet-halál-vers, amit A Halál rokona című ciklusba való besorolása is sugall. Témája a halál eljövetelének váratlan megsejtése.
Ady halál-versei alapjában véve misztikus versek, melyekben a költő gondolati úton tesz erőfeszítéseket a halállal való megbékélés érdekében, s próbálja megérteni az élet misztériumát is.
A Párisban járt az Ősz alapmotívumai: az elmúlás, Párizs metonímiái (Szajna, Szent Mihály útja)
Kifejezőeszközei: gemináció, alliteráció, halmozás, ellentét, elhallgatás, szimbólum, megszemélyesítés, szinesztézia.
Címe városi tájverset ígér, ezt a várakozásunkat azonban a vers megcáfolja, hiszen az évszak vagy a város leírása helyett a költemény a személyes elmúlás tudatát fogalmazza meg.
A cím tartalmaz egy szimbólumot, amelyet nagy kezdőbetűvel írt Ady. Az Ősz mint évszak az elmúlást jelképezi, Adynál a Halál szimbóluma.
A vershelyzet szerint a lírai én a Szent Mihály útján sétál a Szajna felé, amikor jön egy kisebb szellő, amely száraz faleveleket sodor le a fákról. A lehulló levelek az őszt és az elmúlást jutatják eszébe a beszélőnek, saját halálának előjelét látja bennük.
A vers retorikai felépítettsége: bevezetés (1. versszak) – elbeszélés (2-3. versszak) – lezárás (4. versszak)
Szerkezetileg 4 egységre tagolható.
Az 1. egység (1. versszak) a vershelyzet megteremtése. A lírai én a strófa utolsó sorában jelenik meg, sajátos helyzetben. Ady a sejtelem váratlanságát, és az annak való kiszolgáltatottságot akarja érzékeltetni, ezért megfordítja a találkozni igével kapcsolatban használt hagyományos tematikus szerepeket: nem a lírai én találkozik valakivel, hanem vele találkoznak („S találkozott velem”).
A 2. egység (2. versszak) az első egység előzménye: a lírai én találkozás előtti lelkiállapotát ismerjük meg belőle. A strófa fő funkciója a haláltudat megjelenésének késleltetése. Az első három múlt időben játszódó elbeszélő jellegű sor előkészíti az utolsót, ami jelen idejű: „Arról, hogy meghalok”. Ez a kijelentés a halandóság tudatának kimondható változata a műben.
A 3. egység (3. versszak) az első strófában beígért változás leírása, a mű csúcspontja. A lírai én az előző strófával szemben, ahol ő a művész, itt a befogadó passzív szerepére kényszerül: neki kell az Őszt hallgatnia.
A 4. egység (4. versszak) a két szálon futó „cselekmény” lezárása. A megszemélyesített Ősz „kacagva szaladt” el, azaz a találkozás véget ér, a lírai én tudatában pedig meg nem nevezhető, el nem mondható változás áll be.
Hangulatilag két részre osztható a vers. Az első két versszakban lágyság, halkság, béke és nyugalom uralkodik; a mozdulatok nesztelenek, elomlók, simulók (pl. „szökött”, „suhant” az Ősz), a szófajok közül pedig a melléknevek vannak többségben (hetet találunk).
A második két versszakban viszont megbomlik az egyensúly: a vers hangulatilag zaklatottabbá, zajosabbá, idegesebbé, felkavartabbá válik. Itt nem halkság, hanem nyugtalanság uralkodik, a hangok zenéje is vibrálóbb, érdesebb (mert sok a zöngétlen hang), a ritmus is zihálóbb.
Tartalmilag a sietős, hirtelen mozdulatok és lármás indulatok jellemzők (pl. a Nyár „hőkölt”, az Ősz „szaladt”, a levelek „röpködtek”). A cezúra szabálytalanná válik, a szófajok közül pedig az igék vannak többségben (az igenevekkel együtt tizenegyet találunk).
A két rész közötti hangulati eltérést az elemzők azzal szokták indokolni, hogy a halál gondolata hirtelen belehasít a lírai énbe, amikor utoléri az Ősz.
Pedig a halál gondolata már az első két strófában is jelen van: az ottani lágyság, csönd és béke légkörére is a halál árnyéka vetül. Tehát nem élet és halál, hanem kétféle halál áll szemben egymással: az első részben az elmúlásnak még fénye, ragyogása van, a második részben már csak baljós tragikuma.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Ha példa kell arra: Hogyan hatott Paul Verlaine Adyra, az Őszi chanson és a Párisban járt az Ősz együtt olvasása teremthet hozzá kellő hangulatot. Talán.