Ady Endre: Párisban járt az Ősz (elemzés)

A beszélő eddig csak fölényesen játszadozott a halál gondolatával, de most megjelenik előtte a halál a maga meztelen valóságában, a megsemmisülés, a nihil értelmetlensége. Rádöbben, hogy a halála közel van és elkerülhetetlen.

Így a lírai én valósággal dideregni kezd a kánikulában, hiszen magányosan kell szembenéznie az elmúlás drámájával: a többi ember észre sem veszi az Őszt, azaz a világ közönyös az egyén halálfélelme iránt.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

A Nyár és a többi ember nem hallja meg a halál sugallatát, így a beszélőnek egyedül kell szembenéznie az elmúlás biztos tudatával. Az Ősz pedig csak gúnyosan kacag és elszalad.

Az igék sietős, hirtelen mozdulatokat fejeznek ki: „beleremegett”, „röpködtek”, „hőkölt”, „szaladt”.

A lírai én teljes életre, az élet szépségeire vágyott, az élet értelmét kereste, és ahhoz a felismeréshez jutott el, hogy a halál elkerülhetetlen, s ettől szinte megbénítja a tehetetlenség érzése. Ennek a szörnyű felismerésnek a bizonyosságát és az egyedüllét, a magány érzését az „én tudom csupán” mondat emeli ki.

Ady úgy érzi, rokonságban van a halállal, az Ősszel. Itt az Ősz, de csak ő ismeri fel, aki a Halál rokona.

Érzéseit a természet is átveszi, a lombok is nyögnek, az egész környező élővilág megrémül az elmúlástól.

Mi lehet a mű üzenete? Azt a nehezen elfogadható igazságot fejezi ki, hogy mennyire más a halál tudatával valóban találkozni, mint a halálra csak úgy gondolni. Mennyire más az, ha az ember általánosságban tudja, hogy majd valamikor meg fog halni, és az, ha biztosan tudja, hogy hamarosan meghal.

Nem mondhatjuk a vers beszélőjéről, hogy ne lenne tudatában mulandóságának, hiszen éppen arról „dúdolgat” magában. De ez a haláltudat és az a haláltudat, amikor a saját halála bizonyossággá válik, egész más. A hirtelen, leveleket letépő szélfuvallat képe a nyárban („Züm, züm: röpködtek végig az uton / Tréfás falevelek”) végzi a halálra való igazi emlékeztetés feladatát.

Más az a halálkép, amit az egyén magának alkot: a lényege, az ismeretlenség hiányzik belőle. Erről lehet is beszélni („Arról, hogy meghalok”). A halállal, az Ősszel való tényleges találkozás után azonban a lírai én nem tudja elmondani, mit tudott meg, csak ismételgeti, hogy mi történt („itt járt, s hogy itt járt”), így válik a költemény az elhallgatás eszközével élve a halálról való érvényes beszéddé.