Az alliteráció latin eredetű szó (alliteratio = „betűismétlés”), magyar elnevezése: „előrím, élrím”. Meghatározása röviden: a szókezdő hangok összecsengése. Betűrímnek is nevezik, de ez a megnevezés pontatlan, hiszen a hangok összecsengésének sajátos formájáról van szó, ahol nem a sorvégi, hanem a szavak elején vagy belsejében levő hangok térnek vissza.
Definíció
Az alliteráció ugyanazon hang, főleg mássalhangzó ismétlődését, összecsengését jelenti egymást követő vagy a mondatban egymáshoz közel eső szavak elején, esetleg belsejében, egy verssorban vagy több soron át.
Vannak elméletek és nyelvek, amelyek csak a mássalhangzók ismétlődését tekintik alliterációnak (mássalhangzós rímnek nevezik, ami az ütemek kezdő mássalhangzóinak megegyezését jelenti), a magyar nyelvben ez nincs így.
Bár ritkább, a magyarban előfordul magánhangzós alliteráció, pl. „Árva gólya áll magában” (Arany János: A rab gólya)
Az alliteráció célja
A vers ritmusának alapja az ismétlés, ezt erősíti meg az alliteráció, egyúttal fokozza a vers zeneiségét.
Egyes hangok ismétlődése kellemes vagy kellemetlen, lágy vagy kemény érzetet kelt, ily módon az alliteráció közvetlenül belejátszhat a mű tartalmi rétegeibe is.
József Attila Anyám című versében például a szikár, kemény „t” hangok ismétlődése fülünkbe idézi a roppanást, ahogy visszavonhatatlanul beletörik, belegörnyed a mosónő a sorsába: „Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett”.
Ezzel szemben Juhász Gyula Tiszai csönd című költeményébe mélabús, andalító leheletnyi muzsikát visz bele az alliteráció: „Tüzeket raknak az égi tanyák, / Hallgatják halkan a harmonikát.” A mély magánhangzók halmozása fölerősíti a zenei hangzást.
Néha az alliteráció játékosságot visz a szövegbe, főleg ha érezzük, hogy a költő is örömét leli a megfelelő szavak összecsengetésében. Igazi bravúr Babits Mihály Messze…, messze… című versének első strófájából ez a két sor: „Bús donna barna balkonon / Mereng a bíbor alkonyon.”
Olykor a rokonhangok ismétlése is mély esztétikai benyomást kelthet, pl. „d”-„t”, „n”-„m”, „g”-„k” a következő verssorban: „És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik…” (Füst Milán: Kutyák).
Az alliteráció esztétikai hatását a mondatszerkesztés is erősítheti, hiszen kívánatos, hogy a hangismétlés a közlés fontos mozzanatait emelje ki, pl. „S billeg sok bóbitás banka kevélyen” (Tóth Árpád: Egy leány).
Az alliteráció túlzott alkalmazása azonban keresetté teszi a verset (pl. a fiatal Babits néhány művében).
A magyar nyelvben az alliterációnak elsősorban díszítő szerepe van, de más nyelvekben, pl. a németben egyéb funkciót is kap. A szókezdő hang ismétlése ugyanis lehet szabályos, ritmust is tagoló tényező, ami főként ősi emlékeknél figyelhető meg (pl, az ógermán alliterációs verselésben, ahol az alliteráció az ütemek hangsúlyos szótagjainak kiemelésére szolgál).
Az alliteráció fajtái
Az ismétlés lehet szabályos és szabálytalanul hullámzó, két vagy jó néhány szóra s egyidejűleg több hangra is kiterjedő.
A modern költők szívesen keverik a szó eleji alliterációt a szóbelseji összecsengésekkel, pl. „A hold lágy fénye a fonál; a bordás szövőszékeken” (József Attila: Külvárosi éj).
Példák
- versekben
A legrégibb ismert magyar alliterációk az Ómagyar Mária-siralomban találhatók (pl. „Keservesen kínzatol, / Vasszegekkel veretel.”)
Példa hármas alliterációra:
(3 egymást követő szó elején ismétlődik a hang)
„Búsan búgó bús gerlice” (magyar népdal)
Példa négyes alliterációra:
„…kinek megtört s jajjal-tellett
lelkét kemény kardnak kellett
kínzón általjárnia…”
(Jacopone da Todi: Stabat mater)
- közmondásokban
Az alliteráció főleg verses szövegekben gyakori, de olykor prózában is előfordul, és gyakori a közmondásokban is (pl. vak vezet világtalant, szegény ember szándékát boldog Isten bírja). A szólások és közmondások a magyar költészet legrégibb termékei, így ez arra mutat, hogy az alliteráció már ősköltészetünkben is jelen volt.
Az alliteráció nemcsak a magyar nyelvben gyakori, hiszen más népek ősi emlékeiben, pl. a Kalevala című finn népeposzban is fontos szerepet játszik. A legtöbb népnél gyakori, de többnyire csak akkor, ha a magyarhoz és a finnhez hasonlóan a szó első szótagjára eső hangsúllyal párosul..
