A Külvárosi éj 1932-ben íródott. A Külvárosi éj című kötet címadó verse, ebben a kötetben volt olvasható először 1932 őszén.
Az 1920-as, 30-as évek fordulóján elapadt az a forradalmi hullám, amely Európa-szerte kibontakozott. József Attila, a forradalmár költő ebben a helyzetben elmagányosodott. Ezáltal fordulat állt be költészetében, új költői minőséget hozott létre.
A Külvárosi éj az Éjszaka-versek egyik darabja. Megírását befolyásolta a gazdasági világválság után kialakult helyzet, a szegénység, a kivándorlási hullám. Egy másik külváros-vers, A város peremén párversének szokás tekinteni.
Az Éjszaka-versekben a sivárság, üresség érzését kifejező külváros-motívum az uralkodó, az éjszaka pedig szimbolikus jelentésű: a történelmi korszakot, a dolgozó osztályok helyzetét fejezi ki, emellett olyan napszak, amikor tisztábban lehet felismerni a felszín mögött a lényeget.
A szakirodalom Éjszaka-verseknek nevezi az olyan József Attila-műveket, amelyekben megjelenik ez a visszatérő motívum, pl. Külváros éj, Téli éjszaka, Eszmélet.
A külváros olyan jellegzetes helyszín, amelynek alakjait József Attila jól ismerte, az éjjeliőrt, a kakastollas csendőrt, az állástalan vasmunkást, a bankárt, a besúgókat, a politikai rendőröket.
Jól ismerte a külváros világát, tárgyait, hangulatát, az ott élő embereket. Tudta, hogy itt egy valóság van csak: a szegénység, a nyomorúság, a kilátástalanság. Mindenből a nyomor árad: a vizesedő falak, a sötétség, a málló vakolat mind ezt árasztják. És nem változik semmi.
De az éj mindent elfed? Valóban nem változik semmi? A költő bemutatja a valóságot, amit maga is megél minden nap. Megszólal mások helyett, akik nem tudnak „beszélni”. Mi a megoldás? Megjelenik a változás igénye.
József Attila számos verse ebből a miliőből veszi témáját, azaz külváros-vers: A város peremén, Tehervonatok tolatnak, Téli éjszaka, A füst, Fagy, Elégia. Ezekben is a korabeli társadalmi és szociális problémák jelennek meg képileg. Érezni mögöttük a filozófiai alapvetést.
Külvárosi éj
A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, – lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.
S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.
Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.
S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.
Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.
Vonatfütty.
Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.
Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.
Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján – –
A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.
Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen…
Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!
Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
Műfaja gondolati költemény, típusa tájleíró vers, de újszerű értelemben: a tájrajzzal a költő társadalmi problémákat jelenít meg. Hangulata nyomasztó, de feszültségkeltő is, mivel a költő olyan társadalmi jelenségekről ír, amelyek nemcsak mások problémái, hanem az övé is, ő is ebben él benne.
A vers jellegzetessége, hogy a valóság pontos és hiteles megfigyelése egyesül az átfogó gondolati megformáltsággal. Ám a Holt vidék című vershez hasonlóan csak a vers végén jelenik meg a rejtett mondanivaló, a költői üzenet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
