A verset egyfajta látomásosság jellemzi (Petőfinél is volt látomásosság, de az fennköltebb, romantikusabb volt, ez a józsef attila-i látomás nyomasztó).
A vers nyitó képe tájleíró verset ígér, amely a sötétedést mutatja be („konyhánk már homállyal teli”). Úgy építkezik a költemény, mintha egy figyelmes utazó szemlélődését követné, aki egyre többet és többet lát meg a tájból és a benne élő emberekből, ill. ezeknek az embereknek az életéből, sorsából. Így egyre többet tudunk meg a társadalomról.
A nyitó sorokban leereszkedik a sötétség, ezt József Attila a fény emelkedő háló-metaforájával jeleníti meg („A mellékudvarból a fény / hálóját lassan emeli”). Ez a metafora a felemelkedés vágyát is érzékelteti, így egyfajta ellentétezés figyelhető meg.
A 3. versszakban a megszemélyesített éj megáll, mintha tűnődne, és egy sóhajtás szakad ki belőle („olajos rongyokban az égen / megáll, sóhajt az éj”). Az éj megszemélyesítése ősi toposz, Vörösmartynál is megjelenik.
Az éj leül a város szélén, mint akinek nincs célja („leül a város szélinél”). Amikor megindul, akkor is inogva halad („Megindul ingón át a téren”). Ez az ingó mozgás tétovaságot fejez ki.
Sok a bizonytalanságot kifejező kép, pl. a raktár megfeneklett bárka (a bárka ring a vízen, ingadozik, ez is tétovaságot, bizonytalanságot fejez ki). A tétovaság, céltalanság, oktalanság érzése nagy súllyal jelenik meg a műben.
A szemrevételezés egy külvárosi család konyhájából indul, de ez koszlott, lepusztult, mosogatólészagú konyha. Ez a város széle, a tér nem egy parkosított tér, a gyárak kriptához hasonlítanak, a tehetősebb családok családi kriptája. Ilyen ez a közeg, de ebben van otthon a költő, ezzel érzi magát rokonnak (a családnak is nyoma van a versben).
A gyárakat a beszélő temetőhöz hasonlítja („S odébb, mint boltos temető, / vasgyár, cementgyár, csavargyár.”). Minden olyan lefelé húzó, a nedves tócsa, a rongyok felé, minden reménytelenül kopott, itt semmi nem repül, itt nincsenek magasba törő vágyak. Csönd van és lomhaság. A reménytelenség sugárzik ebből a külvárosi környezetből.
Komor, kísérteties az atmoszféra, a bemutatott közeg teli van mocorgó feszültségekkel. A félelmetes csend hatalmassá nő, aztán megtöri egy távolról érkező vonatfütty.
„Vonatfütty”, ez az egy szó önmagában áll, tehát formailag is ki van emelve: szinte érzékeljük, ahogy a levegőbe belehasít. Furcsa, mintha a halált fejezné ki.
Megjelennek az emberek a tájban, a külvárosi éjszaka jellegzetes alakjai (rendőr, öntudatlanul motyogó munkás, röpcédulákkal rohanó elvtárs, a kocsmában vicsorít, forradalmat éltető proletár).
Éjszaka van és ilyenkor pihen az egyén is, a társadalom is, de azért megmutatkoznak a különböző magatartásformák, pl. az egyik ember alszik („Szundít a korcsmáros, szuszog”), a másik dolgozik (rendőr). A rendőr fenntartani akarja a rendet, az elvtárs megváltoztatni.
A költő éberen álmodik egy forradalmi látomást, amellyel saját magát és a többi szegény embert vigasztalja, buzdítja. Itt a mozdulni akaró mozdulatlanság képei jelennek meg, pl. „merevek a csattogó vizek”, a vasöntő a „megfeneklett” üzemben álmodik a jövőről, a réten a papír „mocorog s indulni erőtlen…” A mozdulni képtelenség a tehetetlenséget fejezi ki.
Bár minden nehéz, mindenki szenved, azért van remény a változásra („kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre”).
Persze, a valóság és a látomás szétválaszthatatlan egymástól. A látomás utáni rész egyfajta „mellékdal”, ez a négysoros zárlat, amely visszaránt a nyers valóságba.
Hangulatváltás: erős érzelmi váltás van a végén, amikor a lírai én E/2. személyben megszólítja az éjt („Nedves, tapadós szeled mása / szennyes lepedők lobogása, / óh éj!”). Komor, mogorva volt a vers eddig, de most megemelkedik a hangulata, felcsap, ódai magaslatokba visz, hogy aztán megint lezuhanjon. Egy lírai vallomást intéz a lírai én az éjhez.
A költeményt záró négy sor elégikus hangvételű: a harcot vállaló költő ódai vallomása elcsendesedik. Egy belső óhaj, vágy kivetítése az utolsó versszak utolsó két sora: „Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csipje testünket féreg.”
Nagyon távoli dimenziók nyílnak meg, távoli képek egymásba játszatása történik. A szavaknak holdudvara van, melyek egymásba csúsznak, így átlátszó, áttetsző képeket kapunk, pl. merev vizek, csattogó vizek. A holdudvar azt jelenti, hogy egy szó mit hív elő az olvasóból.
A vers üzenete egy társadalmi jellegű üzenet. Egyfajta lassú kibontakozásnak lehetünk tanúi, amelynek József Attila társadalmi jelentést ad. A nyomasztó sötétben felvillanó fények, a mozdulatlanságot megtörő apró mozgások azt érzékeltetik, hogy a jelenben már készülődik a holnap.
