A vers alapmotívuma a deres halánték, mely az öregség és a halál képzetét hívja elő, valamint az évszakváltást sugallja az őszből a télbe (a „halánték” szó egyébként a „hal” ige származéka).
Ez a motívum később az egész világirodalmon végigvonul: a tél-ősz-halál-öregség motívumkör az egyik leggyakrabban használt toposz lesz, igazi archetipikus kép. A magyar költészetben is számtalanszor megjelenik (pl. Berzsenyi: A közelítő tél, Babits: Ősz és tavasz között, Petri: Tél lesz).
Kifejezőeszközök: negatív festés, ellentétes képek, költői jelzők. Radnóti fordításában a határozószók és az igekötők („immár”, „elillant”, „oda van”) kiemelik a jelenbeli helyzetet és nyomatékosan szembeállítják a múlttal. Az állítmányok az öregedés látványos jeleit nyomatékosítják („deres”, „őszül”, „feketéllnek”).
A stílus egyébként dísztelen, pátosz nélküli, a költő egyszerű, köznyelvi kifejezésekkel él. Ezek sokszor az atmoszférateremtés eszközei, pl. a fejnek „koponya”-ként való megnevezése halálközeli hangulatot teremt („a haj őszül koponyámon”).
A cím témajelölő. Nem a költőtől származik: csupán a fennmaradt verstöredék azonosítására szolgál.
A Töredék a halálról két mellérendelő mondatból áll, egyszerű kijelentések egymásutánja. Ezek első ránézésre csupa közhelyek az öregségről: a lírai én elmondja, hogy öregnek lenni nem jó. Ám ahogy haladunk előre a versben, a képek felerősítik egymást, s végül már minden a halál fenyegetését hordozza.
A hatsoros vers 2 szerkezeti egységre bontható fel: 3 sor szól az öregségről, 3 sor a halálról.
Az 1. egység (első mondat) az öregedés külső jeleit veszi számba az emberi testen: tárgyilagosan felsorolja az öregség okozta külső elváltozásokat. A vers azt a pillanatot rögzíti, amelyben már megtörtént az évszakváltás az őszből a télbe: a beszélő haja kifehéredett, a megöregedés már végbement. A vers kezdetén tehát már a télben járunk.
A felütés a jelenbeli állapotot rögzíti, amely értékhiányos, és szembeállítja a múlttal, amely értéktelített ugyan, de végérvényesen tovatűnt. A költő többször is utal valaha volt ifjúságára, ezzel érzékelteti a jelenlegi állapot, az öregkor sivárságát. Abban a korban jár, amikor a halállal való szembenézést már nem lehet halogatni tovább.
A 2. egység (második mondat) az öregedés okozta belső szorongást ábrázolja: a beszélő fél a bizonytalan jövőtől, illetve a jövő hiányától. Lényegében ez a rész a haláltól való félelemről és a halál elkerülhetetlenségéről szól.
A lírai én a komor jövő képét részletezi: elképzeli azt, hogy milyen lesz az alvilág, Hádész birodalma, milyen lesz a „szöglet”, ahol majd élnie kell, milyen lesz a „lejárat”. Úgy gondolja, mindez „hideg”, „szűk”, „ijesztő” lesz, amelytől már most előre fél („remegek”). Ezzel gyakorlatilag a halálfélelmet fogalmazza meg.
A zárlat szentenciózus, csattanószerű, és a végérvényességet hangsúlyozza: aki egyszer meghal, soha többé életre nem kel („aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…”). A „soha” határozószó nyomatékosítja az elmúlás visszafordíthatatlanságát és az emberi élet végességét. A halál állapota végtelen, az ember élete ezzel szemben véges.
A Töredék a halálról verselése időmértékes, eredetileg jambikus, de Radnóti fordításában az uralkodó versláb az ionicus a minore (két rövid és két hosszú szótagból álló versláb). A magyar fordításban szabályos, sormetszettel felezett 16-os ionicus sorokból áll a vers. Az ionikus a minore játékosabb versmérték a jambusi sornál.
A könnyedség érzete részint a dalformából adódik, ugyanakkor a ritmus játékossága ellentétet képez azzal a lelki tartalommal, amit a vers kifejez. Ez az ellentét értelmezhető egyfajta iróniaként is, de a feszültség feloldására való próbálkozásként is.
