Arany János: Az örök zsidó (elemzés)

Az örök zsidó 1860-ban íródott: ez Arany Jánosnak az a nagy műve, amellyel lezárta az 1850-es évek keserves időszakát (a nagykőrösi korszak záródarabja). A vers fő motívuma (a címbeli zsidó, akinek örökké vándorolnia kell) két mondából táplálkozik.

A bolygó zsidó legendája az egyik, amelyet igen sajátosan dolgozott fel Arany. A mondabeli „bolygó zsidó” a középkori Krisztus-legenda szerint Ahasvérus, a jeruzsálemi varga, aki szidalmazta és káromkodva továbbűzte a nehéz keresztet cipelő Jézust, amikor az útban a Golgota felé az ő háza előtt szeretett volna kicsit megpihenni.

Jézus így válaszolt: „Én nyugodni fogok, de te menni fogsz az ítélet napjáig.” Ezzel örök vándorlásra ítélte Ahasvérust, aki nem tud meghalni, pihenés nélkül kell járnia a világot az idők végezetéig.

A legenda hősét tehát, akárcsak a vers beszélőjét, átok sújtja, melynek következtében nem találhat nyugtot sehol a földön, még a halálban sem.

De Arany egy antik mítoszt is ráhúz a bolygó zsidó alakjára: Tantalosz vonásaival is felruházza a vándort, akinek nem csupán rohannia kell, hanem a kielégíthetetlen éhség és szomjúság gyötrelmeit is el kell viselnie.

A vers a polgári-városi idegenségérzet átütő erejű megfogalmazása. A Szépirodalmi Figyelőben jelent meg 1860 novemberében.

Az örök zsidó

Pihenni már. – Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd…
Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék…
Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülőlöm a mát s holnapot…
Tovább! tovább!

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés…
Tovább! tovább!

S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu…
Tovább! tovább!

Rohannom kell – s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek…
Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg! s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott…
Tovább! tovább!

Az üstökös meg’ visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal…
Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadt
Levelkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért…
Tovább! tovább!

Szegény zsidó… Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!

A vers egyszerre több műfaj jegyeit is magán viseli, pl. a ballada összes jegyét, de mivel beszélője maga a hős, szerepvers is és vallomás is. Műfajilag tehát a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, de balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani.

Hangulata balladisztikus, melankolikus és ironikus egyszerre. Stílusjegyei romantikusak.

Az örök zsidó típusa szerint szerepvers: Arany egy kitalált személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait. Olyan gondolatok gyötrik, mint: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek?

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!