Arany János,: Toldi, Toldi estéje, Toldi szerelme, A rab gólya, Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot, Ősszel, Kertben, Családi kör, Visszatekintés, A lejtőn, Az örök zsidó, Ágnes asszony, V. László, Szondi két apródja, A walesi bárdok, Zách Klára, Tetemre hívás, Híd-avatás, Tengeri-hántás, Vörös Rébék, Epilógus, Naturam furca expellas, Mindvégig, Buda halála, Az elveszett alkotmány

A vers legelső szava a „pihenni” és a pihenés motívuma az utolsó strófában is megjelenik („majd megpihen”). A pihenést megakadályozó átok a refrénben hangzik fel újra és újra („Tovább! tovább!”). Ez olyan kényszerítő erejű parancs, aminek lehetetlen ellenállni.

A vers beszélője a címben szereplő zsidó, aki egy mitizált alak, és aki egy hatalmas panaszáradatot zúdít ránk. Ez a panasz keserű élményeiből, szenvedéseiből fakad.

Az első 2 strófából kiderül, hogy bármerre megy, a bolyongó zsidó mindig és mindenhol fenyegetve érzi magát. Nem állhat meg, mert akkor a fenti „kolosszi lég” összezúzná („Ónsúllyal a kolosszi lég / Elzúzna, ha megállanék…”), lent pedig a föld roppanna össze alatta („Az út, hová talpam nyomul, / Sűlyed, ropog, átvékonyul”).

A 3. strófában elmondja, hogy fél a jelentől, amely csupa szenvedés, és a jövőtől is, amely további szenvedést hoz. Tehernek érez minden egyes percet, ezért gyűlöli a mát és a holnapot:

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülőlöm a mát s holnapot…

A 4-5. strófa tanúsága szerint a bolygó zsidó szükségletei semmiképp nem elégülhetnek ki: ha eszik, az étel nem csillapítja az éhségét, ha iszik, az ital nem oltja a szomját, ha alszik, álma nem hoz nyugalmat:

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés…

Körülötte minden önmaga ellentétébe csap át, csak azért, hogy ő kielégületlen maradjon, minden csak megtévesztő látszat:

S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu…

A 6-7. strófa az egyén teljes elidegenedését, elmagányosodását szólaltatja meg:

Rohannom kell – s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek…
Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg! s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott…
Tovább! tovább!

A beszélőnek nincs otthona a világmindenségben, nincs egyetlen hely sem, ahol megpihenhetne. A metaforákban az új, nagyvárosi életérzés jelenik meg: az egyes ember atomizálódása a számára ismeretlen tömegben („mily tömeg! s én egyedűl”), a hagyományos emberi kapcsolatok szétfoszlása („Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek…”).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3 4