A vers alapmotívuma a magányos, ég és föld között otthonra nem találó vándorlás, amelyre külső és belső fenyegetés készteti a beszélőt. Az egész verset az előrehaladás kényszerűsége és akadályoztatottsága feszíti ki.
A cím egy minőségjelzős szerkezet, témajelölő. Az „örök” jelző az időtlenséget hangsúlyozza: a zsidónak örökké kell bolyongania, szenvedésének soha nem lesz vége.
Az örökké tartó bűnhődés témáját egyébként Arany több balladájában is feldolgozta (pl. Ágnes asszony, A hamis tanú). De számos mitológiai történet is kapcsolódik ehhez a motívumhoz, pl. a danaidák vagy Sziszüphosz mítosza. A vers ezeket az asszociációkat mind felébreszti, ennek következtében hangulata egyfajta „archetipikus” borzongást is áraszt.
További fontos motívumok, hasonlatok: idő-kígyó (körkörösség), délibáb, üstökös, nyíl, kő, folyam, vihar, levél, gyom.
Maga a vers egy E/1. személyű monológ, az örök zsidó monológja, aki a vers beszélője. Kivételt képez a zárlat, a 11. versszak, amelyben a költő már nem a zsidó nevében szólal meg, hanem saját szívéről, saját átkáról beszél.
A vers fő kifejezőeszközei: metaforák, megszemélyesítés, jelzős szerkezetek, ismétlések, alliteráció, refrén, fokozás, ellentét, hasonlat.
Szerkezetileg a vers 5 egységre bontható fel:
Az 1. egység (1-3. versszak) in medias res indul. Ez a közepébe vágó kezdés az előtörténetre utal. A beszélő térbeli és időbeli fenyegetettségről panaszkodik.
A 2. egység (4-5. versszak) szerint minden látszat, semmi sem enyhítheti az örök zsidó bajait, sehol sem lelhet megnyugvást.
A 3. egység (6-7. versszak) szerint a magány is fokozza a beszélő fájdalmát. Itt a nagyvárosi életérzés jelenik meg: az egyén teljes elidegenedése, elmagányosodása.
A 4. egység (8-10. versszak) panaszos felkiáltások sora, melyek aztán valami másba csapnak át: a beszélő irigyli az emberalatti tudattalan létformákat (folyó, vihar, falevél, ördögszekér). Az átoktól sújtott lélek visszavágyik a természeti lét öntudatlanságába. A mitikus űzöttség, ez a negatív élethelyzet filozófiai eszmefuttatásra készteti, mely szerint a természetben mindennek megvan a maga célja, végső rendeltetése, nyugalma, csak az emberi élet ilyen céltalan és értelmetlen.
Az 5. egység (11. versszak) a zárlat, amely úgy hangzik, mintha Arany levetné az álarcot, és azonosulna a vers beszélőjével: „Szegény zsidó… Szegény szivem…” Az utolsó sorokban felvillan a remény, hogy a rohanásnak egyszer vége lesz, hogy lehetségessé válik a megpihenés. Egyfajta kiengesztelődés érződik a zárlatban, de a vágyott pihenés itt a halált jelenti, ezért a befejezés kesernyésen ironikus. A vers lezáratlan, mert nincs válasz arra, hogy ez a vég, a halál adhat-e egyáltalán értelmet az életnek.
Minden strófa végén refrén található, mely maga is ismétlésre épül: „Tovább! tovább!” A refrén megakasztja és újra továbbgörgeti a monológot, amely zaklatottan hömpölyög előre. Az előadásmód tehát a helyzet és a lelkiállapot tükre: a beszélő feloldhatatlan monotóniával halad előre térben, időben és befejezhetetlen sorsában.
Keresztury Dezső szerint a refrénben a hivatástudat sürgető hangja szólal meg, amelyet a költő időről-időre elnyomott magában, de amely mindig újra és újra feltört benne. Arany többször hasonlította ezt az érzést valamilyen „Dejanira-palást”-hoz, illetve „Nessus véré”-hez.
Érdekesség, hogy a „tovább” indulatszó összesen 22-szer hangzik el a versben, és az előtte lévő sor 10 esetben lezáratlan, ahogy maga a vers is.
Nagy belső feszültség érezhető a versen. Ezt a feszültséget az okozza, hogy a beszélő szeretne otthonra találni, pihenésre vágyik, de a megállást, a megpihenést lehetetlenné teszi az átok, amely egyre tovább hajszolja.
A felütés egy erőteljes hatású hiányos mondat („Pihenni már”) és a tagadása („Nem, nem lehet”). Az első sor végén kettőspont található, amely után lényegében az első sorban megfogalmazott végletes lélektani szituációt bontja ki a vers.
Az ellentétező szerkesztésmód kiválóan alkalmas a feloldhatatlanság és a tragikum érzékeltetésére. Minden strófában újabb meg újabb ellentétek villannak fel:
- 1-2. versszak: lent és fent
- 3. versszak: az idők lakhatatlansága
- 4-5. versszak: látszat és valóság
- 6-7. versszak: egyedüllét a tömegben, arctalanság
- A 8. strófától a vers inkább elmélkedő jellegű, a 8-10. versszakban a céltalanság állapota jelenik meg hasonlatokban.
- A 11. versszak ellentétei: a remény és irgalom szemben az elátkozottsággal.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Példátlan remekmű. Arany!