Értelmezés: Az első részben a politikai célzatosság dominált, itt inkább erkölcsi, művelődési problémákat vet fel Arany. Mi a helyes nemzeti magatartás az új, modern kultúrával, a haladással szemben?
Alapkérdés: a nemzetté vált nép a fejlődés melyik útján járjon? Míg az első részben a főhős a maga ellentmondásosságával is egymaga képviselte a választ, itt az öreg Toldi már csak az egyik lehetséges alternatívát képviseli.
Lehetséges válaszok:
- Toldi szerint meg kell őrizni a nemzeti identitásunkat, a nemzeti önfejlődés és az európai fejlődés kettősségéből az előbbit kell választani (párhuzam vonható Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című művével).
- az udvar szerint akár a nemzeti sajátosságok rovására is a kulturális és erkölcsi modernizációt kell szorgalmazni, s ezen az úton a nemzeti jelleg csak felesleges, megmosolyogni való ballaszt.
- Lajos király szerint a nemzeti jelleg és az európai fejlődés és kultúra nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. (Az események ezt cáfolják: a kiélezett helyzet Toldi és az apródok közt jól megmutatja, hogy a két kor, a kétféle értékrend ellentéte feloldhatatlan, a kettő kizárja egymást.)
Szereplők: a jellemábrázolás árnyaltabb, mint a Toldiban. A főhős itt már nem követendő ideál: lélektani hitelességgel megformált, árnyalt személyiségrajzot kapunk róla.
A cselekmény is ennek van alárendelve, a jellemformálás szempontjából lényeges mozzanatokra korlátozódik: sírásás – Pósafalvi János érkezése – bajvívás – ünneplés – három apród megölése – Lajos király látogatása – Toldi halála.
A többi szereplő sem idealizált, pl. Lajos király sem hibátlan jellem, ő is és Toldi is hirtelen haragból és időnként meggondolatlanul cselekszenek.
az idős Toldi Miklós: már nem az a fiatal, diadalmas hős, aki az első részben volt. Itt öreg, szófukar, kegyvesztett, tragikus sorsú vitéz. Mogorva, gáncsoskodó, avult nézeteihez ragaszkodó emberré vált, aki sértődötten ott hagyta a királyi udvart. Fölöslegesnek érzi magát a megváltozott világban, csalódása miatt magába zárkózik.
Belső konfliktusának gyökere a feloldhatatlan ellentét saját eszményei és a megváltozott világ között. Az új világban ugyanis már nincs szükség a Toldi személyében megtestesülő értékrendre (egyéni vitézség, fizikai erő, lovagi virtus).
Toldit mélységesen felháborítja az, amit a királyi udvarban tapasztal. A IV. énekben (győzelme után) csak úgy árad belőle a panasz (a modern szellem, az új kultúra bejövetele folytán történt testi-lelki elkorcsosodás, az erkölcsök megromlása miatt): „Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran / És korcs udvaráért a királyt dorgáltam – / Melyben már alig van egy jó magyar bajnok, / Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok? / Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál, / És szemébe mondtam: ez nem szabad, király! / Ha megromlik a nép régi jó erkölcse: / Mit ér a világnak csillogó kenőcse?””
Ironikus módon, bár Toldinak nincs mindenben igaza, az események mégis az ő vaskalapos nézeteit igazolják (ugyanis nem akad az udvarban egy magyar bajnok sem, aki le tudná győzni az olasz vitézt).
De Toldi téved, amikor azt hiszi, hogy a lovagi virtus és az egyéni hősiesség korszaka mégsem tűnt el végérvényesen az idegen, olaszos „divat” térhódításával. Pósafalvi János híreit félreértelmezi, és reménykedni kezd, hogy vágyai beteljesednek. Ez azonban önáltatásnak bizonyul.
Rá kell jönnie, hogy helyzetértékelése pontos volt, valóban nincs helye az új világban, elkeseredése teljesen indokolt. Azelőtt is érzékelte helyzete ellentmondásosságát: „Mesévé csinálnak maholnap engem is, / Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is.” De amikor az apródok gúnydalt énekelnek róla, rádöbben, hogy helyzete még ennél is rosszabb.
A mese ugyanis, ha kiszínezve is, de megőrzi a múltat, rögzíti és a hagyomány részévé teszi a hőstetteket. A gúnydal ellenben csak csúfolódás, ami azt fejezi ki, hogy ezeket a hőstetteket nevetségesnek tartják és megtagadják azok, akiknek tisztelniük kéne és tovább kéne hagyományozniuk.
Az öreg Toldi ugyanolyan büszke és lobbanékony, amilyen a fiatal Toldi volt. Legnagyobb erénye egyben a hibája is: a hirtelensége. Az indulat segíti győzelemre a csatákban, de az indulat teszi gyilkossá is, és végül az indulat öli meg. A gyilkosságért egyébként nem tudjuk úgy felmenteni, mint az első részben, ahol jogos sérelmet torolt meg, de elítélni sem tudjuk, hanem inkább szánjuk.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
