A 4. versszakban a beszélő a múltban, az emlékeiben keresi önmagát. Felszólítja önmagát, hogy időben visszafelé haladva keresse meg múltbeli „nyomait”. Hiszen a jelenlegi énje nem létezne a múltja nélkül, a jelenlegi önmaga a múltbeli énjeiből épül fel. Ennek kapcsán megjelennek a szövegben Babits életrajzának egyes elemei (pl. gyermekkorát Szekszárdon, fiatal felnőttkorát Fogarason töltötte).
A személyiség a versben mindig a másholléttel, a máshova tartozással definiálja önmagát, sohasem tud rámutatni a jelenben valamire: „Ez vagyok.” Budapesten fogarasi emlékei határozzák meg, Erdélyben a tolnaiak, szülőföldjén megint más, még távolabbi viszonyulások.
Ez azt is jelenti, hogy az ember személyisége folyton változik, van múltja, jelene, jövője, és minden időpontban más egy kicsit. Az egyéniség nem valami adottság, ami van, hanem valami, ami folyamatosan keletkezik, megújul, és a múlt és a jövendő dolgok közötti kapcsolatból származik.
Ez azonban kérdésessé teszi, hogy megtalálhatja-e az ember önmagát az emlékeiben. Ha személyiségünk folyton változik, akkor nem valószínű, hogy megtaláljuk önazonosságunkat a személyiségen belül.
Ebből következik az a gondolat, hogy az ember önazonossága pont a személyisége változó voltában ragadható meg. Talán önazonosságunk is a folyamatos felbomlás és újraépülés állapotában van. Amikor a lírai én belátja, hogy a személyiség folyton változik, visszanyeri önazonosságát (5. versszak).
Érdekes, hogy a kérdések a rájuk adott válaszokkal egységben olyan a fortiori (korábban már elfogadott) érveknek tekinthetők, amelyeket hasonló természetű érvekkel semmisít meg a szöveg a következő pillanatban. Mindig az időrendileg korábbival üti el az előzőt.
A 6. strófában hangzik el: „csak posta tudtál lenni és meder”. Ez a kijelentés jelzi, hogy a beszélő megértett egy fontos dolgot. Rájött, hogy az önazonosságot azért is lehetetlen megtalálni, mert az egyén élete és a hagyomány nem választhatók el egymástól. A hagyomány megkerülhetetlen, legyen szó a hagyomány követéséről, közvetítéséről, megteremtéséről vagy továbbadásáról.
A postametafora és a medermetafora azt jelzi, hogy a lírai én mindezt belátta, ugyanakkor a „csak” módosítószóval (csak posta lehettél) értéktelennek, jelentéktelen szerepnek állítja be ezt. Egy másik értelmezés szerint a „csak” a meghatározottságot jelenti: semmi más nem lehettél volna, csakis posta.
A 3. egység (7. versszak) a befejezés (vagy „peroratio”). A zárlat összegez. A lírai én itt azt állítja, hogy a személyiség múlt, jelen és jövő bonyolult szövevénye, amely folyamatosan alakul, ezért nem hagy nyomot a világban, hanem ő maga a nyom, őáltala öröklődik tovább a hagyomány.
A tárgyalásból kitűnt, hogy a lírai én által alkalmazott beszédmód a végtelenségig folytatható, hiszen mindig lesz egy „korábbi én”, akinek a képe meghatározza a személyiség jelen öntapasztalatát. Így a beszélő kilép érvelésének hatóköréből, és visszatér a nyitó képhez, a „cipődre ragadt por”-hoz, és azt kitágítva a szubjektumot az egykori és az eljövendő énképek közötti viszonyként fogja föl.
Nehéz meghatározni, hogy a mű végkicsengése szűkíti vagy tágítja a vers horizontját. A nyitó képhez való visszatérés („amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy”) ugyanis egyszerre inti alázatra a megszólítottat, s tételezi őt egy sokkal nagyobb, már-már örök láncolat részének.
A Csak posta voltál verselése ütemhangsúlyos. Tendenciaszerűen háromütemű tizenegyesekből (4/4/3) és Ady-tízesekből (3/2//2/3) áll. A strófák rímképlete a stanza egy fajtájához és a szextetthez közelíthető: a a b c c b.
nagyon jó elemezés