A Csak posta voltál típusa létösszegző költemény. Önértelmező és a költői szerepet értelmező műről van szó.
A beszédmód dialogizáló. Ez önmegszólítás esetén a lírai személyiség kettéosztását jelenti. A belső vitának az a célja, hogy a beszélő meggyőzze valamiről önmagát. Ez többnyire nem nyílt vita formájában fejeződik ki, hanem úgy, hogy a beszélő olyanformán fejti ki álláspontját, hogy abban burkoltan bele van foglalva a megszólított ellentétes vélekedése is.
Jelen esetben a párbeszédhelyzet arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lírai én hagy-e nyomot maga után, és arra is, hogy abban a nyomban, amit maga után hagy, felismerhető lesz-e ő maga. Tehát marad-e belőle a világban valami, miután meghal? Valami olyan, amit azonosnak tekinthet önmagával? („Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak… marad-e rajta valami magadból?”)
A vers témája a lírai személyiség önkeresése. Babits a személyiség létezésének bizonyítékait kutatja, de arra jut, hogy az emberi személy elsősorban relációk, viszonyok összességeként láthatja csak magát.
Korstílus: klasszikus modernség, modern klasszicizmus.
Kifejezőeszközök: metafora, megszemélyesítés, ellentét, halmozás, ismétlés, felkiáltás, költői kérdés, alliteráció.
Retorikai eszközök: bevezetés (megszólítás, a figyelem felkeltése) – témamegjelölés, elbeszélés – érvelés – megerősítés – betetőzés
A cím a téma összefoglalása.
A vers szerkezete lineáris. A lírai én önmagát kutatja, az önmegszólító kérdésre válaszol először térben, majd időben. A klasszikus hármas felosztásból kiindulva bontjuk szerkezeti egységekre a költeményt.
Az 1. egység (1. versszak) erős retorikai kérdéssel indul. Tekinthetjük bevezetőnek, amelynek a figyelem felkeltése a célja. Tartalmazza a megszólítást is, és költői kérdéssel utal a témára, az önkeresésre.
A kérdés arra vonatkozik, hogy fog-e nyomot hagyni maga után a világban, és ha igen, akkor azonosnak tekintheti-e ezt a „nyomot” önmagával? Vagyis érezheti-e úgy, hogy hátrahagyott magából egy darabot? A kérdést a szőnyeg-lábnyom-por példával teszi érzékletessé.
A 2. egység (2-6. versszak) a „tárgyalás”, amely a tényállás elbeszélésének és az érvelésnek a jegyeit hordozza. Az itt föltett kérdések már valódi kérdések, amelyek nemcsak a hallgatóság (a lírai én és az olvasó) figyelmét hivatottak felkelteni, hanem választ is vár rájuk a lírai én.
A beszélő kérdés és felszólítás formájában sorol újabb példákat: a 2. strófában a másodlagos és elsődleges környezetét teszi meg viszonyítási pontnak. A másodlagos környezet az ember által épített dolgokat jelenti (pl. utca, ház), az elsődleges környezet pedig a természeti képződményeket, jelenségeket (fa, szél).
A 3. versszakban az írást és az olvasást tekinti olyan tevékenységeknek, amelyekkel nyomot lehet hagyni a világban. Az írás során létrehozott műalkotás azonban az elkészülte után elszakad az alkotójától és önálló életet kezd élni. A lírai én arra kérdez rá, hogy ilyen körülmények között mennyire őrzi meg az általa létrehozott irodalmi szöveg őt magát. Benne marad-e a személyisége, a nyoma?
A kérdésre sejthető a válasz: a befogadó által olvasott szöveg nem azonos azzal a szöveggel, amit az író megír, hiszen a befogadó a saját tapasztalatai és személyisége alapján fogja értelmezni a szöveget. Ezáltal a szöveg egy új jelentést kap, nem lesz már pontosan ugyanaz a szöveg, holott a leírt szavak nyilván nem változnak. Az alkotás tehát nem azonosítható a szerző személyiségével, a művész nem tudja önmagát átmenekíteni az utókornak a művén keresztül. A mű mindenkinek mást mond majd.
Természetesen az állítás visszafelé is igaz: a műalkotásban nincs benne az alkotó „nyoma”, személyisége, így az olvasó, a befogadó sem képes egy mű szövegéből visszakeresni és összerakni a szerző személyiségét. Ugyanakkor a szöveg világa hozzásegítheti önmaga mélyebb megértéséhez, a mű világával való találkozás képessé teheti az önkeresésre.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
nagyon jó elemezés