József Attila kései költészetének egyik nagy létösszegző verse, a költő életének összefoglalása és értelmezése. 1937-ben íródott Balatonszárszón.
A címet az utókor adta a versnek (ez az oka, hogy a cím az első sorral azonos).
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
A lírai én szembesül azzal, hogy az élete véges, és megvizsgálja, tudott-e élni az élet nyújtotta lehetőségekkel.
Három idősík (jelen, múlt, jövő) szembesítésével végzi életének összegzését. A jelen állapotából és jövőbeli kilátásaiból kiindulva értékeli a múltat. A határozószók is utalnak az időszembesítésre: még, már, most, majd, korán, soha, hirtelen stb.
A vers szerkezete is a lírai én életének három alapminőségére épül. A vers egy jövő idejű kijelentéssel indul és egy jelen idejű kijelentéssel zárul. Az első és az utolsó mondat egy létállapotot közöl, a közbülső mondatokban a múlt idő uralkodik.
Ezek a közbülső mondatok az első kijelentéssel oksági viszonyban vannak: „Talán eltűnök hirtelen…” mert „Elpazaroltam mindenem / amiről számot kéne adnom.”
Az utolsó mondattal pedig következtető, következményes viszonyban: „Ifjúságom… szabadnak hittem és öröknek,” ezért „most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.”
Persze a kötőszók nincsenek benne, de az egyes mondatok közt páronként is megismétlődik a rejtett oksági-következtető viszony: „Már bimbós gyermektestemet / szem-maró füstön szárítottam”, ezért „Bánat szedi szét eszemet…”.
A vers nem lineárisan, hanem folytonosan visszatérve, spirálisan halad tovább, ezt spirális láncszerkesztésnek nevezzük, és ez a kései József Attila versek egyik legjellemzőbb szerkesztésmódja.
A versnek tétel-érvelés-következtetés logikai felépítése van. Egy negatív jövőt vázol fel, a halálnál is teljesebb megsemmisülést, a nyom nélkül való eltűnést. Ezzel a múltat is minősíti, a múlt teljes egészében negatív lesz. Ez a negatív múlt az oka a negatív jövőnek.
A negatív múlt és a negatív jövő eredményeként a jelen is negatív („most rezge megbánás fog át”, „most könnyezve hallgatom” stb.)
Minden versszakban a múltat és a jelent szembesíti, de úgy, hogy a jelen képe mindig magában foglalja a jövő befejezettségét, az élet folytathatatlanságának motívumát.
Az egyes idősíkokban más-más intenzitással cselekszik a lírai én. A múltban aktívabb volt (elpazaroltam, kiröhögtem stb), a jelenben azonban csak passzív résztvevője az eseményeknek (megbánás fog át, hallgatom stb).
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
