A lírai én elhibázta az életét. A múlt tetteiből fakad a bűnösség érzése, az önvád, a beszélő választhatott volna mást is, de nem tette. Nem azokat a dolgokat csinálta, amiket kellett volna. Pl. „korán vájta belém fogát a vágy”, „dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak”.
A költő vállalja a felelősséget a múltjáért, a kialakult helyzetért saját magát vádolja. Bűnösnek érzi magát, mert erkölcsileg vétett, nem tudta kiteljesíteni a személyiségét, és most már késő bánat.
A legnagyobb hiba, amit elkövetett, hogy másnak hitte az életet, mint amilyen az valójában. Legfőbb bűne az volt, hogy azt hitte, örökké fog élni: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek”. Nem vett tudomást arról, hogy az élet véges.
Itt tűnik fel az erdő motívuma, amely nagyon fontos: az erdő s azon keresztül a természet képe, valamint az emberi életkorok képzetei egymásra rétegződnek a versben.
Ahogy a lírai én eljut a gyermekkorból, az ifjúság életszakaszából a jelenbe, úgy jut a természet, az erdő is a tavasztól a télig, a bimbót a zöld vadon, azt pedig a száraz ágak követik.
A költő tehát azt hitte, az élet az ember szabad tevékenységének terepe, és örökké tart, azaz „feleselt a másvilággal”, ahogy azt a Karóval jöttél c. versben is megírta. Ha valaki azt hiszi, hogy szabad lehet és örökké élhet, annak az ember alatti létezés a következménye.
A múltban folyamatosan rossz döntéseket hozott, a rosszat választotta, így olyan helyzet állt elő, ahonnan nincs továbblépés. Ezt a végleges lezárást a költő azzal fejezi ki, hogy „várhattam volna még”, ez a lehetőség azonban már elmúlt.
A vers hangja megadó, bántó, csöndes. Visszaadni a teremtőnek a testét, visszatérni a nagy egészbe, a természetbe.
Ő hibázott, ő volt a bűnös, dacos volt, túl korán vagy túl későn kezdte, stb. Úgy beszél, mintha semmi jót nem tudna felmutatni ezen a világon, közben a legnagyobb versek születnek a tolla alatt.
Szinte már a bibliai tékozló fiú vallomása ez a vers: bánat, önbírálat, bűnök és következményeik Jézus példázatával rokoníthatóak. Egy fontos különbség van azonban: a tékozló fiú bocsánatot nyer apjától, a lírai én ellenben teljesen magára marad, nincs hova és nincs miért visszatérnie. Egyetlen hely marad meg számára, ezt leli meg az utolsó versében, amely az Ime, hát megleltem hazámat…
De van a versben egy másik életérzés is: arra vágyik, hogy hihessen a szabad lehetőségekben. Ezt mutatja az, hogy a legsúlyosabb vétkét a leggyöngédebb, legérzelmesebb képpel fejezi ki: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek.” Erre a képre csap rá a kegyetlen következmény: „Most könnyezve hallgatom / a száraz ágak hogy zörögnek.”
A vers befejezése a nyitó képet folytatja: a zöld vadon télivé válik, száraz ágak zörögnek, s vadnyomként semmivé válik a lírai én is, aki hallgatja ezt a zörgést. Olyan, mintha az élő ember önmaga élet utáni állapotáról beszélne.
Ezekben a kései létösszegző versekben már nincs küzdelem a helyzettel, nincs vívódás: minden befejezett és világos. A költő tudomásul veszi saját élethelyzetét. Ezt jelzi a melankolikus, egyszerű, tiszta, nyugodt versdallam is.
A szószerkezetek egybeesnek a sorokkal, két-két sor alkot egy mondatot, s ezek a kétsoros mondatok nőrímmel zárulnak. A hangnem elégikus.
Karóval jöttél…, Talán eltűnök hirtelen…, Ime, hát megleltem hazámat… Ez a három vers nagyon sok szállal kötődik egymáshoz, részben ugyanazok a motívumok jelennek meg bennük más összefüggésben.
