A vers 1847 szeptemberében íródott, amikor Petőfi épp esküvője után volt és a mézesheteket töltötte feleségével Koltón, egyetlen arisztokrata barátjának, gróf Teleki Sándornak a birtokán, aki kölcsönadta a kastélyát.
A magyar irodalomban Petőfi volt a hitvesi költészet megteremtője: más költőink a feleségükhöz nem írtak verseket, legfeljebb csak az udvarlás idején, amikor még ostromolták a hölgyet (pl. Vörösmarty Csajághy Laurát).
A vers Petőfi szerelmi lírájának egyik legismertebb darabja. Szerelmes vers, de mégsem olyan a témája, az elmúlás hangulata érződik belőle. Petőfi az élet, a boldogság, a szerelem mulandóságáról mereng.
Nem a felhőtlen boldogság verse, pedig megírásakor a nászútján levő költőnek a lehető legboldogabbnak kellett volna lennie. Nagyon furcsa, hogy a mézeshetek alatt ilyen komor, sötét színekkel festett gondolatok születtek Petőfi fejében. Ez a boldogságból fakadó balsejtelem meglepi és elgondolkoztatja az embert.
A Szeptember végén teli van kimondott és kimondatlan kételyekkel, félelmekkel. A költő, aki látomásaiban az emberiség sorsáért aggódott, most a saját sorsával kapcsolatban bizonytalan.
De Júlia is furcsa hangulatban volt a vers keletkezésének idején. Aznap ezt írta naplójába: „A bércek, mint szerelemnélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran: fejeiken a fehér hó koszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.”
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
A vers címe témajelölő, az időpontot meghatározó névutós névszó. Egyrészt a vers megírásának idejét jelzi, másrészt az évszakot, amely egyfajta átmenet a nyárból az őszbe, „vénasszonyok nyará”-nak is szokták nevezni.
Műfaja elégia, hangulata fájdalmas, tűnődő, elégikus. Stílusa romantikus és a végén szentimentális. Főbb költői eszközök: kérdések, felkiáltások, ellentétek, párhuzamok.
Fő szervezőereje az ellentétekben rejlik, fő motívuma a négy évszak, amelyek az idő múlását jelképezik.
Szerkezetileg 3 egységből áll:
Az 1. egységben (1. strófa) Petőfi két ellentétet állít párhuzamba a természetben és a saját életében. Ellentétbe állítja a nyíló virágokat és a havas hegytetőt, a nyarat és a telet, ezáltal párhuzamot von az évszakok és az emberi életkorok között. Ezzel a természet örök törvényét, a mulandóságot fogalmazza meg és kapcsolja össze az emberi élet mulandóságával.
A 2. egység (2. strófa) szentenciával indul: a természet és az emberi szféra közös jellemzője a mulandóság. Ezután a költő kérdéseket fogalmaz meg a feleséghez, amelyekben kétségeit fogalmazza meg, a harmónia megbomlik.
A 3. egység (3. strófa) a jövőt jeleníti meg látomás képében. A költő nem bízik elképzelt özvegye hűségében, saját szerelmét azonban megingathatatlannak tartja, a vers vége tulajdonképpen egy szerelmi vallomás.
A vers oktávákból (8 soros strófákból) áll, sorai hosszúak. A költő lelki feldúltságát, zaklatottságát a ritmus is visszaadja. A páratlan szépségű verszenét, a balsejtelmet, halálfélelmet érzékeltető, ellebegő sorokat Petőfi a középkori spanyol líra egyik legszebb formájából, a „verso de arte mayor”-ból alkotta meg (amely nálunk német közvetítés révén volt ismert).
A verselés szimultán (bimetrikus): ütemhangsúlyosan és időmértékesen is ritmizálható. Ütemhangsúlyosan négyütemű 12-es és 11-es keresztrímes sorokból áll ababcdcd rímképlettel. Időmértékes versmérték szerint az anapesztusok a meghatározóak, amelyeket néhol egy jambus vagy spondeus vált fel.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
