Babits Mihály: A lírikus epilógja, Cigány a siralomházban, In Horatium, Messze... messze..., Fekete ország, Hegeso sírja, Esti kérdés, Az őszi tücsökhöz, Húsvét előtt, Fortissimo, A gazda bekeríti házát, Mint különös hírmondó, Csak posta voltál, Ősz és tavasz között, Petőfi koszorúi, Vers a csirkeház mellől, Balázsolás, Jónás könyve, Jónás imája

Harmadik rész

S monda az Ur Jónásnak másodizben:
„Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!”
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
„Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!”
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
„Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!”
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett;
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

 

Bár beleizzad Jónás, teljesíti a küldetést, de érezni, hogy nem tette magáévá ezt a feladatot, hogy teher neki, nem szívesen végzi. Valójában nem teljesítette be, amit az Úr kívánt tőle: elment ugyan, és elmondta, amit az Úr meghagyott neki, de úgy, mint egy verset, mint egy betanult szöveget. Meg sem ismételte, nem próbálta meggyőzni a niniveieket.

Előre tudta, hogy mi lesz: ki fogják nevetni, megdobálják, stb. És amikor ez bekövetkezett, elment, mintha ezzel be is teljesítette volna a feladatát. Érezni, hogy kényszerből csinálta. Csak azért, mert tudja, hogy az Úr úgyis utoléri mindenhol, és inkább gyorsan túl akart lenni a feladaton.

Nem azért tette, mert félti Ninivét, hanem teljesen érdektelenül. Nem adott hozzá mindent a személyiségéből, nem próbált szívvel-lélekkel hatni a tömegre, hanem csak gyorsan elvégezte, amit kellett, és távozott. Tényleg érezni ebből, hogy rühelli a prófétaságot.

Ami abból is látszik, hogy nem a jót mutatja meg, hanem fenyeget. Azt kéne elmondania, milyen kegyes az Úr, milyen jó éri Ninive népét, ha az igaz úton jár, hogy Isten milyen kegyekben tudná őket részesíteni, de ő nem erre helyezi a hangsúlyt. Nem a jóra hívja fel az emberek figyelmét, hanem a büntetést hangsúlyozza.

Jónásnak tehát bosszúálló karaktere van, a bosszú ég benne. Lehúzza a gonoszság, örvénybe kerül, és kitetszik saját személyiségének feketesége.

Igaz, hogy kicsúfolják, nem veszik komolyan, és ez megalázó. A legmegalázóbb az a rész, amikor a királyi udvarban van, ott úgy kezelik, mint egy bohócot: úgy várják, kiteszik magasra, hogy jókat nevethessenek rajta.

Így hát gyorsan ledarálja Jónás, amit kell, aztán fut, menekül. Nem használja ki a negyven napot, hanem félreáll: kivonul a pusztába. Magányra vágyott már eredetileg is, úgyhogy ez neki a kényelmesebb.

Nincs mód nem menni, ahova küldtél” azt jelenti: amibe beleszülettél, azzal együtt kell élned (az, hogy magyarnak születtél, vagy nőnek/férfinak, gazdagnak/szegénynek stb. születtél, egyszerre teher is, de kincs is, lehetőség is, de szorítás is). Az a szabad ember, aki leveti a korlátait. Nem igaz, hogy a szabad ember mindent megtehet: ki kell teljesítened az életed, elfogadva magadat annak, aminek születtél.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!