
Harmadik rész
S monda az Ur Jónásnak másodizben:
„Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!”
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
„Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!”
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
„Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!”
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett;
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
Bár beleizzad Jónás, teljesíti a küldetést, de érezni, hogy nem tette magáévá ezt a feladatot, hogy teher neki, nem szívesen végzi. Valójában nem teljesítette be, amit az Úr kívánt tőle: elment ugyan, és elmondta, amit az Úr meghagyott neki, de úgy, mint egy verset, mint egy betanult szöveget. Meg sem ismételte, nem próbálta meggyőzni a niniveieket.
Előre tudta, hogy mi lesz: ki fogják nevetni, megdobálják, stb. És amikor ez bekövetkezett, elment, mintha ezzel be is teljesítette volna a feladatát. Érezni, hogy kényszerből csinálta. Csak azért, mert tudja, hogy az Úr úgyis utoléri mindenhol, és inkább gyorsan túl akart lenni a feladaton.
Nem azért tette, mert félti Ninivét, hanem teljesen érdektelenül. Nem adott hozzá mindent a személyiségéből, nem próbált szívvel-lélekkel hatni a tömegre, hanem csak gyorsan elvégezte, amit kellett, és távozott. Tényleg érezni ebből, hogy rühelli a prófétaságot.
Ami abból is látszik, hogy nem a jót mutatja meg, hanem fenyeget. Azt kéne elmondania, milyen kegyes az Úr, milyen jó éri Ninive népét, ha az igaz úton jár, hogy Isten milyen kegyekben tudná őket részesíteni, de ő nem erre helyezi a hangsúlyt. Nem a jóra hívja fel az emberek figyelmét, hanem a büntetést hangsúlyozza.
Jónásnak tehát bosszúálló karaktere van, a bosszú ég benne. Lehúzza a gonoszság, örvénybe kerül, és kitetszik saját személyiségének feketesége.
Igaz, hogy kicsúfolják, nem veszik komolyan, és ez megalázó. A legmegalázóbb az a rész, amikor a királyi udvarban van, ott úgy kezelik, mint egy bohócot: úgy várják, kiteszik magasra, hogy jókat nevethessenek rajta.
Így hát gyorsan ledarálja Jónás, amit kell, aztán fut, menekül. Nem használja ki a negyven napot, hanem félreáll: kivonul a pusztába. Magányra vágyott már eredetileg is, úgyhogy ez neki a kényelmesebb.
„Nincs mód nem menni, ahova küldtél” azt jelenti: amibe beleszülettél, azzal együtt kell élned (az, hogy magyarnak születtél, vagy nőnek/férfinak, gazdagnak/szegénynek stb. születtél, egyszerre teher is, de kincs is, lehetőség is, de szorítás is). Az a szabad ember, aki leveti a korlátait. Nem igaz, hogy a szabad ember mindent megtehet: ki kell teljesítened az életed, elfogadva magadat annak, aminek születtél.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!



Julian Benda az írástudók árulásának azt (is)tekinthette írása alapján, hogy azt sem árulják el, hogy mi „vezérlő csillaguk”. Ebből arra is lehet következtetni, hogy Benda egyrészt jogot ad az írástudóknak arra, hogy (politikai) ideált is válasszanak, viszont ezt a választásukat(is)vállalniuk kell a világ előtt, mint világi „vezérlő csillagukat”, ha nem akarnak árulók lenni. E szerint nem teljesen egyértelműen igazolható a műelemzés állítása, miszerint Babits ellentmondásba került Bendával az írástudók felelősségét illetően abban, hogy Benda az írástudók felelősségét csak az esztétikai értékek területére korlátozná. Babits előszava Benda művéhez kitért az említett momentumra, tehát mint elfogadható alternatívát tekintetbe vehette ezt az utóbbi értelmezést is.
Irodalomtörténeti előzményként említést érdemelhet az, hogy Babits talán Petőfinek a XIX. sz. költőihez írt verse hagyományát követi függetlenül attól, hogy ez Benda álláspontja szerint az elfogadható, vagy sem.
Most nem azért, tudom, hogy Babits nem biológus volt, de a ceteknek nincs kopoltyúja és, ha lenne is, akkor sem lenne elérhető a gyomrából. Másodszor: „a cet egy bálnafajta, óriási nagy hal” – így ez sem igaz, mivel a bálnák emlősök és nem halak. Bocsánat ezt ki kellett adnom, annyira nyomaszt ez a Babits téma természettudományos érdeklődésűként, de hát az érettségire muszáj.
Jogos az észrevétel! Babits védelmében: a bálnát nem ő írta, a bálnát én kevertem bele a dologba a nagy mérete miatt (mert talán így könnyebb elképzelni), de rosszul volt a mondat megfogalmazva. Valójában nincs szükség a bálnára, töröltem, és köszönöm a hozzászólást. Sok sikert kívánok az érettségihez!