A Petőfi koszorúi című vers 1923-ban, Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójára íródott. A Nyugat 1923. január 1-ei számában jelent meg.
Ekkor már Trianon után vagyunk, a két világháború közti időszakban, és Babits szembekerült olyan közéleti kérdésekkel, amelyek mellett nem tudott elmenni. Ekkor vette kezdetét közéleti lírája.
Életszemlélete ekkortájt elkomorodott, mert a nemzeti tragédia őt is kétségbe ejtette, miként kortársait. Többnyire visszahúzódott, elzárkózott, de voltak olyan nemzeti és társadalmi problémák, amelyek nem engedték, hogy apolitikus maradjon. A Petőfi koszorúi az egyik első közéleti verse.
A versben Babits egyrészt tiszteletét teszi költőtársa, Petőfi előtt, másrészt tiltakozásra is felhasználja az alkalmat: bírálja a hivatalos államvezetés magatartását. Ehhez a hivatalos állami ünnepségen elhelyezett koszorúkat használja központi motívumként.
Petőfi koszorúi
„Avagy virág vagy te hazám ifjúsága”
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.
Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”
Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét akit elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
Babits egy Petőfi-idézettel kezdi: „Avagy virág vagy te hazám ifjúsága”. Ezzel előreutal a vers második felére, ahol a magyar ifjúsághoz fordul.
A Petőfi koszorúi érték-és időszembesítő költemény. Babits szerint a kor embere nem mer szembenézni Petőfi igazi szellemiségével, és nem tudna Petőfinek a szemébe nézni, mert annyira szégyellnie kéne magát előtte („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?”).
Mert Petőfi szabadságharcos volt, „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar”, a mai kor embere viszont rabságban él, még szavait sem meri megválasztani, engedi, hogy a szájába rágják azokat („bilincses ajak rab szavakat hadar”).
A szlogenek, amelyek a háborút hozzák, téves, félrevivő szavak. A Petőfi által vallott eszméket visszájukra fordították, és elkábították velük az embereket.
Ráadásul az ország problémái egész mások most, mint Petőfi idejében voltak („Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond / messze az Övétől”). És az emberek is mások: olyan távol állnak Petőfi korától és annak a kornak a magyarságától, „mint sastól a vakond”.
Petőfi éles szemmel felismerte a kor szavát (sas), a mai magyarság viszont nem látja tisztán a kort, amelyben él (vakond), és nem tudja, mit akar, csak támolyog elveszetten keresztül „az idők sikátorán”. És csak megszokásból ünnepli Petőfit, vagy hivatali kötelességből, mert a valódi szellemiségét nem tudja továbbvinni („Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
