Balassi Bálint: Borivóknak való (elemzés)

A Borivóknak való keletkezésének történelmi háttere

Míg az itáliai reneszánsz költészetben a zavartalan életöröm fejeződik ki, addig a magyar reneszánsz egyik sajátossága, hogy az ember és a környezet kapcsolata valamiféle nyugtalanságot tükröz. Ne feledjük: egy vergődő, zaklatott korszakról van szó a szétszabdalt Magyarországon!

Nálunk is megjelenik a versekben a természet, csakhogy ezek gondokkal küszködő, vívódó, csapongó alkotások, hiszen a reneszánsz embernek ilyen volt a személyes élménye a korról Magyarországon. Nálunk hiányzik a teljes harmónia kifejezése, az ember és a természet maradéktalan összhangjának megfogalmazása.

Még a Mohács előtti korszakban élő Janus Pannoniusra is igaz ez, aki egyrészt antik mintákon érlelte ki latin nyelvű költészetét, másrészt egyéni kapcsolata a természettel elég problematikus volt: többnyire a nosztalgia, a szépség utáni vágy fejeződik ki benne. Nála sincs meg ember és természet egymásra találásának élménye, se a reneszánsz teljesség és harmónia.

A reneszánsz gondolkodású-ízlésű Balassit, aki mohón kereste a szépséget és örömet, egész élete alkalmassá tette a nagy élmény, a természet és ember harmóniájának költői megfogalmazására. Ennek ellenére alig akad lírájában olyan vers, amely csupán erre a témára lenne megalkotva. Egyetlen ilyen verse van: a Borivóknak való, vagy ha latin alcímét akarjuk lefordítani, A tavaszi idők dicsérete.

Ebben a versben spontánul megjelenik a reneszánsz természetszeretet, a felszabadult érzékek tobzódása, az ember és természet kapcsolatáról való őszinte vallomás.

Ugyanakkor itt is jelen van a küzdelem, a harcokkal való folyamatos számolás. Ennek oka, hogy Balassi számára fontos a cselekvés, a fegyveres küzdelem, amely része a természettel való kapcsolatának: a kor ugyanis természetközelségre nevelte a 16. századi embert.

Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a költők a természet és az ember bensőséges kapcsolatát ábrázolják. Könnyen lehet, hogy inkább ember és ember diszharmonikus viszonyát festi le a kor költője, hiszen a kor embere a szüntelen küzdelmek miatt sohasem láthatta teljes pompájában, zavartalan békéjében az őt körülvevő világot.

Volt egyfelől egy eszmény, a humanizmus ideálja, és volt a gyakorlat, a véres harcok. Ez a kettősség bomlással fenyegette azt az egyensúlyt, amelyre a reneszánsz törekedett ember és környezete között. Különösen Magyarországon a történelmi helyzet miatt a reneszánsz inkább az egyensúlyért való küzdelmet jelentette, mint az eszmény megvalósulását.

A hazai állapotok csak még tovább fokozták azt a felelősségérzetet, amit a reneszánsz ember önmaga és népe, valamint hazája iránt érzett. A reneszánsz amúgy is tisztelte az önálló cselekvést, nálunk a tetteket követelő történelmi helyzetben ez még nagyobb jelentőséget kapott. Ezek a jelenségek azok, amelyek miatt a magyar reneszánszban van egyfajta nyugtalanság, diszharmónia.

És ez az oka annak, hogy még a Borivóknak való című versben, ebben a tavaszt dicsérő énekben is megjelenik a véres kard, a harcokra való utalás. Nem zavartalan a természet szépségének szemlélése.

A történelmi körülmények annyira felfokozták Magyarországon a reneszánsz természetélményt, hogy rendkívül erőteljes lehetett volna a harmónia élménye, a természet és az ember egymásra találása. Mégsem volt az, mert a magyar ember egyéni és közösségi szinten is létbizonytalanságban élt.

Tehát a történelmi helyzet, amely eredetileg fokozná az alapélményt, végső soron akadályává is válik az élmény művészi feldolgozásának. Ezért aztán a korabeli magyar költészetben kivételesnek és rendkívülinek számít, ha a természet szépségének láttán maradéktalan örömét írja meg egy költő. (Az európai reneszánszban nem, de a magyar reneszánszban igen.)

Balassi is harmóniára vágyott, de a hazai történelmi körülmények benne is folyamatos nyugtalanságot keltettek. Így hát a tavaszvers típusa, a „szabadság” feletti ujjongás hangulata az ő költői pályája során is csak egy epizód maradt, de van egy halhatatlan remeke: a Borivóknak való.

Kivételes pillanatban született ez a vers: olyan pillanatban, amikor Balassinak sikerült kilépnie a folyamatos fenyegetettség állapotából, sikerült félretennie kínzó egyéni gondjait, és átadnia magát az élmény erejének, amelyet egész tehetségével és a szépségre való fogékonyságával meg is örökített.

Ez az élmény pedig nem más, mint a pünkösd eljövetele, a tavasz kezdete, s a harcokban beálló röpke szünet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!