A Huszt 1831-ben keletkezett. Kölcsey még 1825 májusában kereste fel Huszt várát, és ekkor írta a Régi várban című epigrammát, amelyet később átírt és kiegészített, így született meg a Huszt című költemény, Kölcsey legjobb és legismertebb epigrammája.
A költő haladó szellemű ember volt, aki saját kora társadalmát akarta jobbítani. Úgy érezte, az élet legfőbb értelme a haza érdekét szolgálni. Kötelességének tartotta, hogy tettre kész, munkás, cselekvő hazafi legyen, és ezt az új szemléletet hirdette epigrammáiban is (a Huszt című versében is megjelenik).
A vers fő gondolatát gróf Széchenyi István mondta ki először Hitel című, szépirodalmi igényű közgazdasági művében. Kölcsey is az ő hatására változtatott életszemléletén az 1830-as évek elején.
Széchenyi gondolata: mit ér a múlton sajgó szívvel ábrándozni, mikor a jelennek sokkal sürgetőbb feladatai vannak? Tehát ő volt az, aki kortársai figyelmét a jelen feladataira irányította. Szerinte a régi dicsőségen való meddő merengés helyett a jelenért és a jövőért kell munkálkodni, hiszen a múlton már úgysem változtathatunk, de a saját korunkért tehetünk valamit.
„Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni valaha mik voltunk, de inkább átnézni idővel mik lehetünk s mik leendünk. A mult elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk… Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!” (Az utolsó mondat később szállóigévé vált.)
Széchenyi szavaitól Kölcsey is fellelkesedett, sikerült kitörnie sötét hangulatából, és harcos közéleti szerepvállalás kezdődött az életében: a megyei közgyűléseken és a pozsonyi országgyűlésben is felszólalt és küzdött a reformokért, a nemzeti függetlenségért, a jobbágyfelszabadításért.
Nemcsak ő, de más költők is érezték, hogy politikai változás zajlik: valami nyílik, lazul a szorítás a magyarok körül. Az 1830-as évek elejét az epigrammaköltészet térhódítása jellemezte, mivel ebben a tömör műfajban lehetett legjobban megfogalmazni az új célokat és jelszavakat.
Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Műfaja: epigramma. Kölcsey a romantika szerzője, de a klasszicizmus jegyében indult, így epigrammákat és episztolákat is írt. Epigrammái néhány soros, aforizmaszerű, bölcseleti tárgyú költemények, mint pl. az Emléklapra.
A klasszicista műfaj ellenére azonban a Huszt stílusa romantikus. Üzenete, hogy a múlt eseményein való merengés helyett tekintetünket a jövő felé kell fordítanunk. (Párverse az Emléklapra, 1833-ból.)
A romantikus éjszakai hangulat, a feljövő hold varázslata, a fények-árnyak játéka, a szél feltámadásában rebbenő árny szuggesztív felidézése a hazafias tanítást szívet szorító hangulati hatással burkolja be. A tevékeny, erkölcsös élet, a mindent feláldozó, cselekvő hazafiság gondolata szólal meg az epigramma műfajhoz illő tömörséggel.
Kifejezőeszközei: megszemélyesítések, metaforák, kérdés, jelzős kifejezések, felszólító módú igealakok.
Nyelvezete: a költő régies múlt időket használ, mint pl. vala, megállék, inte, kele.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
