Az írás vázlata:
- Bevezetés
- Klasszicista stílusjegyek
- Gyönyörködve tanítás, avagy a művészet társadalomnemesítő szerepe
- A klasszicizmus műfaji, verstani és szerkezeti követelményei
- A francia klasszicizmus
- A német klasszicizmus
- Az angol klasszicizmus
- A klasszicizmus Magyarországon
- A klasszicizmus hanyatlása
- Mire mondjuk, hogy „klasszikus”?
A felvilágosodás korának két uralkodó stílusirányzata volt: a klasszicizmus és a szentimentalizmus. Utóbbival külön foglalkozunk, ennek az írásnak a klasszicizmus a témája, melyről kizárólag irodalmi vonatkozásban fogunk beszélni (de természetesen létezett más művészeti ágakban is, festészetben, szobrászatban, építészetben stb.).
A klasszicizmus szó a latin classis szóból ered, amely „osztály”-t jelent. A klasszicizmus kb. a 17. század második harmadában terjedt el és közel kétszáz éven át volt Európa legfontosabb művészeti irányzata: 1630 és 1830 között. A stíluskorszakok közül a barokk és a romantika között helyezkedik el.
Tudjuk, hogy korábban egy-egy korstílus határozott meg minden művészeti ágat az adott korban (pl. reneszánsz, barokk). Most már nincs egy jellemző korstílus, hanem egymás mellett élő stílusirányzatok vannak.
Szerb Antal írja A világirodalom történetében: „A reneszánsz két ellentétes irányban hatott a gondolatra és a művészetre: egyrészt felszabadította és szertelenségekre ragadta, ez a barokk; másrészt szigorú formák közé rögzítette, ez a klasszicizmus. Az egyes nemzetek 17. századi irodalmában különböző arányokban keveredik ez a két elem.”
Tiszta klasszicizmusról tehát nemigen beszélhetünk, ugyanis a klasszicizmus mindig együtt élt valami más stílusirányzattal. A 17. században még párhuzamosan létezett a barokkal, később teljesen kiszorította. Ezután a rokokóval és a szentimentalizmussal élt együtt, majd a korszak vége felé a beköszöntő romantikával, amely végül teljesen véget vetett uralmának.
A klasszicizmus először a francia drámairodalomban jelent meg (17. század), de később más műnemekre (pl. a lírára, prózára), művészeti ágakra (pl. zenére, építészetre) és országokra is kiterjedt.
A klasszicizmusnak új lendületet a francia Enciklopédia kiadása adott, amelyről már volt szó részletesebben a felvilágosodás kapcsán. Nagy érdeklődést váltott ki 1785-ben a francia Jacques Louis David (1748-1825) A Horatiusok esküje című festménye is.
A 18. századtól kezdve lett Európa általánosan elterjedt stílusirányzata.
Klasszicista stílusjegyek
A klasszicizmust a kiegyensúlyozott formálás, a szenvedélyek és az ésszerűség gondos arányossága, a virtuóz formai-technikai készséget nem fitogtató műgond jellemzi.
A klasszicizmus az antik görög és római művészetet tekintette mintának. Hívei meg voltak győződve arról, hogy az ókori mesterek tökéleteset alkottak, művészi értékük bizonyított, ezért őket kell utánozni. Erre a véleményre erősített rá az ókortudomány fejlődése, pl. a pompeji ásatások 1748-ban.
A klasszicizmus esztétikája szerint a görög-római irodalom az abszolút mérce, ezért a „régieket” nem lehet felülmúlni, formálás-és ábrázolásmódjukat mindenben követni kell.
Ennek az elvnek némileg ellentmond viszont a mimézis követelménye, amely minden egyes művész és műalkotás eredeti ábrázoló funkcióját is hangsúlyozza, tehát magában hordozza az újítás elvét. Az antik klasszikusokhoz való viszony kérdésességéből fakadt a régiek és újak (modernek) vitája.
A klasszicizmus célja tehát a természet, az emberi viszonyrendszer és lélek lehető leghívebb ábrázolása volt. Az alkotói szubjektivitást igyekeztek kordában tartani, erők és ellenerők küzdelmét kinyilvánított szerzői állásfoglalás nélkül megjeleníteni.
A példaképek „utánzása” azonban nem jelentett szemponttalanságot vagy ízléshiányt. Ellenkezőleg: a klasszicizmus szerzői meg voltak győződve arról, hogy a valóságnak, a természeti és erkölcsi világnak hierarchiája, rangsora van, a művészetnek pedig a magas rendű jelenségeket, dolgokat kell utánoznia.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
