A német klasszicizmus
A klasszicizmus csúcsának a német klasszicizmust (vagy ahogy a németek nevezni szeretik: német „klasszikát”) tartjuk az európai nemzeti irodalmak közül. Legnagyobb alakjai a Sturm und Drangból klasszicistává érő Goethe és Schiller. Ők a német klasszika megteremtői és vezéregyéniségei, munkásságuk az európai klasszicizmus csúcspontja. Életművük azonban a szentimentalizmus és a romantika területére is átnyúlt.
A 17. és a 18. században Németország nem volt egységes állam, hanem kb. 300 apró kis fejedelemségből állt. A polgárosodás megkésve kezdődött el, a felvilágosodás eszméi is késve jelentek meg, ez lehetett az oka, hogy a német irodalomban a klasszicizmus későn, a romantika viszont korán jelentkezett, és a két irányzat kölcsönösen áthatotta egymást. Egy-egy szerző (pl. a 18-19. század fordulójának költőfejedelme, Goethe) pályáján belül is voltak klasszicistább és romantikusabb periódusok. Tehát a németeknél ez a kettő nehezen választható el egymástól.
Németországban 1750 után kapott erőre a klasszicizmus, kisebb városokban (Weimar) és fejedelmi udvarokban fejlődött.
Nem a francia klasszicizmus hagyományait folytatta, hanem a francia klasszicizmussal szemben jött létre. A németek a görög művészetekre támaszkodtak elsősorban, míg a franciák a római kultúrát tekintették követendő mintának. (A német klasszicizmus görögség-rajongása Friedrich Hölderlin veretes versalakzataiban szólal meg, de ő már a romantikához is kapcsolódik.)
Az első művészettörténeti munka írója, Johann Joachim Winckelmann (1717-1768) porosz régész szerint a görög művészet legfőbb jellemzője a nemes egyszerűség és a csendes nagyság. Ő nem is az irodalmat, hanem a görög képzőművészetet, azon belül is a szobrászatot tekintette követendő eszményképnek. Kimondta, hogy egyetlen művészi szépség van, és az a szimmetria, a rend, az egyszerűség, melyet az arányos emberi alakban fedezhetünk fel.
Goethe és Schiller neve mellett Hölderlin munkássága is jelentős, aki megújította a klasszicizmus kultúráját. Említést érdemel még az író és esztéta Lessing is.
Az angol klasszicizmus
Angliában a 18. században terjedt el a klasszicizmus (de a rokokó hatása erősebb volt). Nagy angol képviselői: Alexander Pope, John Dryden, Samuel Johnson és Jonathan Swift.
Az angol klasszicizmusról az mondható el, hogy a tudományos jelleg volt benne a leghangsúlyosabb. Magukévá tették a racionalizmust és a kritikus szemléletmódot, emellett megvolt az igényük az emberi értelem vívmányainak összefoglalására is. Így az angoloknál jelent meg az első ilyen jellegű munka közvetlenül a francia enciklopédia előtt 1728-ban A művészetek és tudományok egyetemes szótára (Cyclopaedia of an Universal Dictionary of Arts and Sciences) címmel.
Angliában is megszületett a klasszicista irodalom normáit rögzítő mű, az Értekezés a műbírálatról c. verses tanulmány 1711-ben, amelyet a klasszikus műveket fordító rokokó költő, Alexander Pope írt Boileau munkája alapján. Itt is népszerű műfaj volt az eposz, a tragédia és a szatíra, Pope pl. Fürtrablás címmel írt komikus eposzt, amely Csokonai Dorottyájának ihletője volt. Az írók közül Daniel Defoe és Jonathan Swift, a költők közül Shelley és Keats köthetők a klasszicizmushoz.
A polgári kultúra és életforma is hatást gyakorolt az angol irodalomra. Mivel Angliában ekkor már kialakult a polgárság, ez magával hozta az irodalom elüzletiesedését: a művek árucikkek lettek, így a mecenatúra intézményét a piacosodás váltotta fel. Megindult a rendszeres sajtó, és az irodalmi művek a lapokon keresztül jutottak el a közönséghez.
A műfajok közül először a megtörtént eseményeket előadó önéletrajzok, naplók és úti beszámolók, később pedig a fiktív történetet elbeszélő regények lettek nagyon népszerűek. A művészek már nemcsak szűk udvari köröknek alkottak, hanem széles tömegeknek, így a tömegízlés alakítóivá váltak.
Mivel az eladhatóság is szempont lett, a művészi érték és a közönségigény ellentétbe került egymással: egyik oldalon a magas irodalom (az értékőrző költészet és próza), a másik oldalon a giccs és a ponyvairodalom állt (a ponyva irodalmi értékkel nem bíró, könnyed szórakozást nyújtó, olcsó, sekélyes, szellemi munkát nem igénylő, könnyen fogyasztható alkotás, amit lektűrnek is nevezünk).
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
