Az Erőltetett menet 1944. szeptember 15-én keletkezett. Radnóti 1944 májusában a szerbiai Bor melletti Heidenau Lágerben teljesített kötelező munkaszolgálatot. A világháború alatt többször is volt munkaszolgálaton: 1940 őszén hívták be először, zsidó származása miatt. Többször is hazaengedték, az utolsó behívót 1944. május 18-án kapta.
A munkaszolgálat kemény dolog volt, és nem lehetett alóla kibújni. Fegyvert nem kapott a kezébe, hanem dolgoznia kellett, a többi magyar fogollyal együtt egy vasúti pálya alapozását végezték, miközben a katonák szemmel tartották őket. A munkatábor foglyaként a költő a kétségbeesés és a remény végletei között hányódott.
1944 őszén a szovjet seregek közeledése miatt a németek felszámolták a bori tábort, és a munkaszolgálatosokat, 3200 embert erőltetett menetben Magyarországra vezényelték. 1944. augusztus 29-én indultak el gyalog, s Radnóti út közben írta a verset, amely tulajdonképpen egy nagy jajkiáltás. A legyengült, beteg, fáradt munkaszolgálatosokat az SS-katonák a végkimerülésig hajszolták, és aki nem bírta a megerőltető tempót, azt agyonlőtték. Sokan meghaltak útközben.
A költőnek ez a többhetes tortúra volt az utolsó útja. Mire Győrszentmártonig elértek, már annyira beteg volt, hogy mozogni és beszélni is alig tudott. Járóképtelen társaival a győri kórházba küldték, de a kórház túlzsúfoltság miatt nem fogadta őket. Ezért a katonák a Győr utáni Abda határában sorra agyonlőtték a betegeket.
Erőltetett menet
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
A vers műfaja elégia, hangulata kezdetben elégikus, aztán reménykedő.
Az Erőltetett menet témája a foglyok menetének leírása, az élni akarás és a feladás ellentéte, amely a mű hangulati kettősségén is látszik. A megkínzott, elcsigázott foglyok már-már feladják az életért való küzdelmet. Azt kérdezik maguktól, minek tovább menni, minek felállni? Nem várja már őket senki, nincs meg a régi életük.
Az ember élni akarásának szép példája, hogy mégis továbbmegy a lírai én, hiszen ha más nem is, de az emlékek, a múlt még élénken él benne, s reménykedik, hogy hátha mégis…
Persze, más a valóság és más a vágy, a költő ezt jól tudja, de akkor is élni akar, élteti a múltja és a jövőbe vetett hite, ha a jelene pokoli is.
Radnóti több verse, köztük ez is, gyönyörű példát állít elénk arról, hogy méltósággal, elszántsággal kell elviselni a sorsunkat. Az Erőltetett menet kiválóan illusztrálja Hemingway amerikai író gondolatát: „a ember nem arra született, hogy legyőzzék.”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Klassz elemzés, köszönöm.