A 2. egység tehát egy költői kérdéssel kezdődik, amely érezteti, hogy a hazafi hibát követ el, ha a múlton mereng. Kölcsey több szónoki kérdést is feltesz („Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”), amelyekkel arra figyelmeztet, hogy ha a múlt dicsőítése helyett nem teszünk valamit a jelenért, akkor még a jelennél is rosszabb jövővel kell majd szembenéznünk.
Szigorú tanítás, ugyanakkor melankólia is érződik a kétszer megismételt „mit ér?” kérdésben.
Kölcsey bíráló pesszimizmusa és haladó romantikája ötvöződik ebben a versben: ábrándozás helyett tetteket sürget, valódi építést és alkotó munkát. A német romantikától eltérően nála nem a jelen elől való menekülésként jelenik meg a múltba fordulás.
A kísértet felszólítja a hazafit, hogy vesse össze a jelent azzal a jövővel, amit megálmodott, és dolgozzon ezért a jövőért. Kölcsey célja tehát a magyarság felrázása, buzdítása.
Az utolsó sor a csattanó, amely külön szállóigévé és a reformkor jelszavává vált: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derül!” (Ez a sor a magyar irodalom egyik legtöbbet idézett verssora!)
A vers hangulata bizakodóbb, mint amit Kölcsey hazafias verseiben (pl. Himnusz, Zrínyi dala megszoktunk. Érződik belőle a remény, hogy a magyarságnak még jöhet egy dicsőbb korszaka, hogy a haza nemcsak a múltban lehetett nagy, hanem lehet még a jövőben is az. Nemcsak emlék a dicsőség, hanem elérhető cél, amiért dolgozni kell.
