Az első sor modalitását tekintve kérdő mondat, retorikailag azonban a meggyőzés a célja, tehát költői kérdésről van szó.
Balassi tavaszmetaforákat használ az örömünnep és a megújuló természet ábrázolására. Ezzel egyben a vershelyzetet is meghatározza.
Minden érzékszervünkre hatni igyekszik, számos érzékterület megjelenik: illatozó mezők, jó szagú rózsák (szaglás), sokszínű violák (látás), madárszó (hallás).
Fiatal szüzek táncolnak az ifjakkal, a gyermekek vígan énekelnek, és mindenki vidáman lakmározik. Mintha minden megújult volna. Figyeljük meg a világot átfogó nagy ellentétet: menny, föld és vizek (Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának).
A vidám Cupido is vígan röpdös gyönge szárnyacskáján mint egy angyal, és a táncolókat összehozza egymással, az ifjaknak szép mátkát ad a kezére.
Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.
A tavasz hagyományosan összekapcsolódik a szerelemmel, így kerül a képbe Cupido, aki a római mitológiában a szerelem egyik istene.
A 4-5. versszak a gondűző szórakozásra szólítja fel a vers címzettjét. Először is a 4. strófában megszólítja vitéz pajtását, akit arról igyekszik meggyőzni, hogy eleget bánkódtak már hiába, most inkább igyanak, lakomázzanak, vigadjanak, táncoljanak, és felejtsék el a bánatukat.
Az 5. strófa azt sugallja, hogy ifjú életüket valaki (egy nő?) miatt vesztegetik el a bánatra, pedig azt sem lehet tudni, mikor kell távozniuk ebből az életből.
Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kiből azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.
Tehát a hagyománynak megfelelően a vers beszélője arra hivatkozik, hogy a sors kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mikor halunk meg, ezért élveznünk kell az életet, amíg lehet. Hivatkozik Istenre is, aki jóságos, Isten kegyelmére. Isten mindenkivel tehet jót.
A 6. versszak volt az eredeti latin versben a zárlat, amely összegzi és himnikus hangnemben feloldja a témát.
Az aggodalomtól, a gondoktól, a bánattól, és főleg a szenvedéssel járó, reménytelen szerelemtől szeretné magát biztonságban tudni a vers beszélője. Ehelyett inkább jó borokkal teli aranypoharak járjanak körbe a társaságban, mert a mai nap arra való, hogy örömünnepet üljünk. Isten arra adta nekünk ezt a napot, hogy örüljünk:
Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol legyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk!
A versnek az eddigi 6 strófája tehát fordítás vagy átköltés, ám a 7. strófát Balassi írta hozzá kommentár és önmeghatározás gyanánt (ez a gesztus hasonlít ahhoz, amikor a reneszánsz festők elrejtik saját arcképüket a festményeiken):
Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.
A költő tehát elmondja a vers keletkezésének körülményeit: Marullus megírta a művet latinul, ő, Balassi pedig magyarul, méghozzá lova mellett a füvön fekve fordította le, miután barátaitól elvált és vitézeivel vígan lakomázott.
A vers táncdalritmusban íródott, és mint sok más versét, Balassi ezt is egy dallamra írta, amelyet Lukrécia énekeként ismertek akkoriban. Verselése ütemhangsúlyos, egyszerű bokorrímekkel.
