A cím az ősz ősi toposzát alkalmazza, témajelölő.
Szerkezetileg maga a költő tagolta a szöveget két részre, melyekben a párhuzamos, illetve az ellentétes szerkesztési elv érvényesül.
Az 1. egység a lírai én monológját tartalmazza. A felütés erőteljes hangulatú: düh, gyűlölet, undor és félelem érződik benne. Központi élménye az idő múlásának döbbenete. A lírai én tudatosan szembenéz a halállal, s kifejezi a halál miatti szorongását, riadalmát, undorral vegyes félelmét.
A tél és a hozzá kapcsolódó motívumok a lélek telét jelentik, a halál felé tartó életet jelképezik.
A fa-motívum jelentése folyamatosan változik, folyton átértelmeződik a vers folyamán.
Ezt az egységet a ház udvarának kövezetére zuhanó téli tüzelő dördülő visszhangjához kapcsolódó metaforák uralják. A fahasábok döngése ijesztő, szorongást keltő és titokzatos víziókat, hallucinációkat indít el. Ennek a látomásnak a képei a halál képzetét erősítik (vérpad épül, az ostromgép ütései alatt összedől a torony, koporsót szegez az ács).
Ezek a képek tudatosítják, hogy véget ér a tündöklő nyár és közeledik a tél, vagyis az élet vége. Az „ég veled!” búcsúzás összekapcsolja az 1. és a 4. versszakot.
A 2. egység a vers címzettjéhez szól, akihez E/2. személyben fordul a beszélő. Itt a „te” alakja áll a középpontban és elégikus hangvétel, bensőséges atmoszféra, visszafogott, csöndes idill jelenik meg.
A szerelem itt nem a férfi és a nő küzdelmes viszonyaként, párviadalaként jelenik meg, mint Baudelaire más verseiben, hanem bensőséges kapcsolatként („édes naplemente”, „őszi glória”, a forró nyarat elsirató „őszutó szelíd és sárga sugara”).
Ebben a szövegegységben a „nap” és a hozzá közel álló, hasonló jelentéstartalmat hordozó motívumok (ragyogás, tűz, naplemenete, glória, sugár) uralkodnak. A nap képzetköre a tél képzetével ellentétben az életet, a magasabb értékeket jelképezi.
Az elmúlással, a halál rettenetével szembenéző ember vigaszt talál az asszonyi ölelésben, szerelmese gyöngédségében. Itt tehát a nő nem az érzéki gyönyörök forrása, hanem az a szerepe, hogy feloldja a halálba induló férfi magányát. A beszélő már csak azt várja kedvesétől, hogy mintegy „ringassa” a halálba, kísérje el útja legvégéig.
A megjelenő idill azonban erősen korlátozott, a szorongást nem tudja feloldani a „te” alakja sem, hiszen itt is a fenyegetettség tudata, a veszélyérzet kap hangot („A sír már les az áldozatra”).
A tenger motívuma a végtelenséget, a szabadságot, a tökéletességet jeleníti meg. Ehhez képest a szerelem is csak pillanatnyi feloldást jelenthet.
Az Őszi ének erős zeneiségű vers, ami a tompán, lágyan összecsengő asszonáncoknak köszönhető. Formailag 13 és 12 szótagos sorok váltakozása jellemző.
Motivikus kapcsolat fedezhető fel Berzsenyi Dániel A közelítő tél című versével.
